A rafinált kis fekete cowboykalap - Fényképezte: Szabó Attila

Exkluzív interjú a Megasztár döntőjébe jutott kishegyesi Rúzsa Magdolnával
Nem szeretem a lesifotósokat. Nem szeretem a szenzációhajhász újságírókat. Nem szeretem a kereskedelmi tévéadókat, a pletykalapokat, a sava-borsa nincs talk-show-kat, és most mégis... A nagy nap után rohanok Kishegyesre, hátha elsőként sikerül elcsípnem őt... De szigorú ,,kampánycsend veszi körül. Böngészem a bulvársajtót, vajon mit írnak róla ,,odaát a kollégák... Mint véreb a vér nyomán, úgy nyomozok mindenhol utána... Szerdánként ott ülök a képernyő előtt, s mint a tinédzserek, őrjöngve szurkolok a Tv2 Megasztár-jelöltjeinek... Azaz most már csak egyetlenegynek. Rúzsa Magdolnának. Hát röviden ennyit pálfordulásom okáról. (Csak az a tudat vigasztal, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki miatta megtagadta az elveit.)
* Hogy viseled el a népszerűséget? Milyen érzés úgy végigmenni az utcán, hogy mindenki rád figyel?
- Furcsa. Mert előtte egy nagy Senki voltam. Ismertek ugyan a faluban - mert itt általában mindenki mindenkit ismer -, de sokan nem tudták, hogy énekelek, hogy fellépek... Hogy is mondjam? Észre sem vettek. Most meg itthon is, Pesten is felismernek, gratulálnak, örülnek nekem. S az sem zavar, hogy mindent tudnak rólam... A múltkor, amikor itthon voltam, egy egész sereg kisgyerek rohamozott meg az utcán, hogy autogramot kérjen tőlem. Aztán Pesten a metróban borult a nyakamba egy asszony. Átölelt, azt mondta, neki én vagyok a legjobb, s még akkor is nekem szurkol, ha rossz leszek...
* Tudom, szakemberek stábja nyüzsög körülöttetek. Nemcsak a hangotokon, hanem az imázsotokon is munkálkodnak. Arra is tanítanak bennetek, hogy hogyan kell viselkednetek?
- Persze. Például azt is javasolták, esténként ne nagyon csámborogjunk magányosan az utcán, nyilvános helyen. De erről egyszer megfeledkeztem, és sötétedés után kalap nélkül utaztam a villamoson (van egy kis fekete cowboykalapom, amihez nagyon ragaszkodom). Egy ideig észre sem vettem, hogy mindenki engem bámul, aztán elkaptam egy-két pillantást, s már tudtam: felismertek... Nem, nem volt kellemetlen. Én nagyon élvezem azt, hogy foglalkoznak velem, hogy a figyelem központjában vagyok. Engem ez tölt fel energiával.
* Rosszmájúsággal, irigységgel még nem találkoztál?
- De igen. A világhálón olvastam néhány kedvezőtlen véleményt is magamról a hozzászólások között, de ez nem rettentett el. Mi lenne, ha a világon mindenkinek egyetlenegy ember tetszene?! Igyekszem ezeket a negatív kritikákat is építő jellegűnek elfogadni, és a hasznomra fordítani őket. Tanulni belőlük.
* Mostanában milyen érzésekkel szállsz le a vonatról Kishegyesen? Milyennek látod szülőfaludat?
- Nagyon távolinak... és nagyon közelinek. Érted, ugye?
* Nem gyötör olykor a honvágy?
- Azt az érzést hál istennek, nem ismerem. Anyu hiányzik olykor. Rá és unokahúgomra sokat gondolok. Az otthontól már középiskolás koromban elszakadtam. Akkor Szabadkán, a diákotthonban laktam, s ha hiszed, ha nem (most biztosan sokan megköveznek), nagyon élveztem a kollégiumi életet, meg a város forgatagát. Mit ki nem próbáltunk?! Ott, a diákotthonban léptem fel először. Na, ez is egy érdekes történet... Robi nevelőnkről (Gyivánovics Róbert, az igazgató - a szerző megj.) nem tudtam, hogy a zene megszállottja, csak egy alkalommal felfigyeltem arra, hogy a nagyujján megnövesztette a körmét... Akkor mondták, hogy hát persze, hiszen gitározik, azzal pengeti a húrokat. Sokat is játszott nekünk, mi pedig énekeltünk. Mindig bátorított, jó hangom van, és alkalmat adott rá, hogy mások előtt is bebizonyítsam.
* A zsűri szerint őstehetség vagy. Valahol azt olvastam, már kiskorodban szerettél énekelni. Miért nem iratkoztál zeneiskolába? Miért tanultál szülésznőnek?
- Igen, énekelgettem... Sőt harmonikázni is tanultam, mert a nővérem tudott játszani, s akkor nekem is muszáj volt, de igazából nem érdekelt. Az iskolában csak komolyzenét oktattak, az meg távol állt tőlem. Nem mondom, most nagyon hasznomra válna egy kis tapasztalat az énekhangképzési technikából, de hát ez van... Szülésznőnek sem azért tanultam, mert nagyon szeretem a kisbabákat, hanem azért, mert a nők a háborúban is szülnek. Mert azt gondoltam, ennek a szakmának van jövője. Persze, a valóság ennél sokkal ridegebb, de erről inkább nem beszélnék... Az viszont igaz, hogy útközben jöttem rá, a szülés levezetése közben vagyok legközelebb Istenhez.
* Vallásos vagy?
- Nem jártam templomba, de hittem Istenben. Az elrendeltségben. Most még inkább.
* Miért?
- Bizonyára látta, mennyire vergődöm ebben a légüres térben, s akkor nyújtotta ki felém a kezét, amikor a legnagyobb szükségem volt a segítségére.
* S mi lesz, ha a Megasztár-beli álmaid nem válnak valóra? Csalódottan hátat fordítasz neki?
- Nem kötöttem Istennel egyezséget. Ez nem alku, hanem megvilágosodás. Egyszerűen most fogtam fel a létezését. S ha kiesem a versenyből, annak is meglesz a miértje. Mint mindennek. Ez még nem jelenti azt, hogy nem kapok majd újabb esélyt...
* Mihez kezdtél volna, ha nem kerülsz be a döntőbe?
- Mindenképp: irány külföld! Először Magyarország, aztán... Igazából Írország vonz, de ez még csak álom.
* Milyennek látod magad? Mik a jó és rossz tulajdonságaid?
- Hát... erről talán azoknak kellene nyilatkozniuk, akik jobban ismernek.
* Mégis...
- Azt hiszem, a legfőbb erényem a céltudatosság. Tántoríthatatlanul, magabiztosan haladok a sínen, ha valamit elképzelek.
* Minden eszközt bevetsz ilyenkor? Képes vagy hazudni, csalni is?
- Nem! Azt sohasem! Akkor az nem az én sikerem lenne. Önmagamat csapnám be.
* Emellett...
- Pontos vagyok, és nem esem kétségbe, a szorongatott helyzetekből is mindig állhatatosan keresem a kiutat. Adok magamra... Mind fizikai, mind szellemi, érzelmi síkon.
* S a görbe tükör mit mutat?
- Ha nagyon-nagyon megbántanak, akkor megbosszulom a fájdalmat. Megbocsátok, de nem felejtek. Különben nehezen gurulok be, az apró tréfákat, csínytevéseket elviselem. Talán felróható a türelmetlenségem... Tolóablak előtt például nem szeretek ácsorogni, olyankor egyszerűen megsüketülök. Bármit is mondjanak, akár üvölthetnek is, én ugyan nem hallom. Annyira ideges leszek, vagy mit tudom én...
* Izgulsz fellépés előtt?
- Van egy kis lámpalázam, de igazából akkor kezdek el remegni, amikor lejövök a színpadról. Míg rivaldafényben mozgok, nagyon jól érzem magam, az enyém a világ.
* Hogyan telik mostanság egy napod?
- Kemény munkával. Nagyszerű emberek vesznek körül, profik, akik minden tőlük telhetőt megtesznek értünk, ugyanakkor azonban megkövetelik a maximális odafigyelést, teherbírást és rugalmasságot.
* S a vetélytársak?
- Bármennyire furcsán hangzik is, mi szeretjük és tiszteljük egymást. Az összezártság, a közös munka és cél nagyon összekovácsolt bennünket. Örülünk egymásnak, barátkozunk. Nincs miért áskálódnunk egymás ellen.
* Most a döntőre koncentrálsz, tudom, de aztán?
- Valóban, jelenleg a legfontosabb a karrierem. De egyszer családot is szeretnék alapítani. Lesz egy lányom... vagy négy fiam. És bizonyára többször is férjhez megyek, mert nem hiszek a sírig tartó szerelemben. Nem hiszek abban, hogy harminc-negyven évig hűséges lehet valaki a párjához... Persze, élhetnek látszatboldogságban... No mindegy. Lehet, hogy engem a Nagy Szerelem is megtalál. S szívem választottjától majd csak az ásó-kapa választ el. Úgy lesz, ahogy Isten akarja.
A meghallgatás és az elődöntő pillanatait magunk is végignézhettük a televízióban. Azt is tudjuk már, hogyan állta ki a tűzpróbát Magdolna. Ám milyen élményekkel gazdagodott az édesanya? Az az asszony, aki a kezdetektől fogva tudta, mi lakozik a lányában...
- A meghallgatás szeptember 10-én volt. Éjjel egykor indultunk hazulról, s elég fáradtan, pilledten érkeztünk a helyszínre. Míg bent a teremben folyt a küzdelem, én kint ültem egy kőpárkányon a hőségben, elernyedtem, pihentettem a lábaim. Körülöttem rengeteg fiatal. Nagy ricsaj, hangzavar. Jöttek-mentek a fiatalok, ki nevetve, ki sírva, ki dühösen, ki viccelődve. Aztán kiszaladt Magdolna is. Csak azt láttam, hogy kilenc kamerás száguld utána. ,,Mama, bent maradtam! - hallottam a kiáltást, de fel nem fogtam az értelmét. Most kellene lefotózni, villant át még az agyamon, de a barátnője (aki hozott digitális fényképezőgépet) is lebénult, éppúgy, mint én. Egyszer csak ott állt előttem: ,,Isten éltessen, anyám! - köszöntött. Ez volt életem legszebb születésnapi ajándéka. Akkor úgy éreztem, jól vizsgáztam, megkaptam szülői diplomámat. Azt mondják, ez is egy adottság. Én meg úgy vélem, a jó Isten fejezi be a dolgainkat. Mert nem az az érték, amit egy ember pénzben, vagyonban hagy maga után, hanem az, hogy halála után hányszor emlegetik a nevét...
A másik felejthetetlen élményem az elődöntő. Amikor Presser meghajolt a produkció után. Ott ültem a közönség soraiban, és bőgtem. A nagy bálvány, a Presser fejet hajt az én lányom előtt, s ezt ország-világ látja?! Hát mit adhat még szebbet nekem a sors?
Nem tudom... Éjjel-nappal csörög a telefon, s hallgatom a rajongókat. És újabban mindig kések... Attól tartok, reggel nem adom át idejében a tejet, mert az utcán folyton megállítanak az emberek... Szerdán még a szikicsi góracok is a tévé előtt ülnek...
Valóban egy hatalmas szív dobog Rúzsa Magdolnáért.
Aki a Viktória keresztnevet szereti...
Victoria! Victoria!