Isten a szeretet

Isten a szeretet

Interjú a nemrég áldozópappá szentelt Koleszár Józseffel

A ki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet — írja Szent János I. levelében. Ezt az Isten-meghatározást emelte ki interjúalanyom, aki egészen különleges módon lett pap: felesége halála után. Mivel előtte diakónusként szolgált, felvehette a papi hivatást.  

— Édesapám szorgalmas ministráns volt, én nem voltam az, a vége felé kapcsolódtam be. Kupuszinán nagyon szerettünk eljárni gyerekként a hittanra, a plébános úr mindig nagy örömmel várt bennünket. Felnéztem erre az emberre, a felkészültségére, az alaposságára, a szolgálatára. Észrevétlenül történt, lassan rakódott, halmozódott… Az embernek el kell ismernie, hogy az életében mindig vannak olyan pillanatok, amelyeket vagy illik megköszönni a Jóistennek, vagy kell hozzá az ő segítségét, támogatását kérni. Az a jó, ha valamilyen formában az ő közelében tudunk lenni. Azt nem mondhatom, hogy én valamilyen konkrét meghívást éreztem, de számtalan pillanat volt, amikor éreztem, hogy Isten itt van velem. Lényegében minden élethelyzetben ott tud lenni, segíteni, feladatot adni. Nem kell ahhoz elmenni papnak, akár a családon belül vagy a munkahelyen is szolgálhatunk. A szeretetet kell sugározni, hiszen Szent János szépen mondja, Isten maga a szeretet. Ez a legtömörebb meghatározás Istenről, és ha ezt megpróbáljuk átvinni az életbe, átélni, akkor már sikerült levenni a terhekből az ő válláról is, illetve másoknak is megmutatni a szeretetet, és együtt élni a szeretetben — mesélte, miután hosszan szabadkozott, hogy nem szeretné, ha rá irányulna a figyelem, hiszen a püspök rajta kívül még nyolc papot, diakónust szentelt fel áldozópappá, akik a pappá válás rendes útját járták végig.

* Meséljen előbb a gyerekkoráról, a családjáról!

— Vukováron születtem, magyar családban, de nem ott éltünk, hanem az úgynevezett Barkásban, a Bogyáni-rétben, tehát a vajdasági oldalon. Azt tudni kell, hogy én kupuszini származású vagyok. Amikor a múlt század elején a falu a legnagyobb létszámát mondhatta magáénak, az akkori határ nem volt elég nagy az ottaniak megélhetéséhez. Abban az időben másként gondolkodtak az emberek, nem külföldre vándoroltak, meg más pályát kerestek maguknak, hanem iparkodtak megmaradni annál a szakmánál, és főleg a zöldségtermesztésnél, amellyel az ősök foglalkoztak. Ekkor megtörtént a faluból a több irányba való kirajzás, és olyan területekre kerültek el a kupusziniak, ahol a föld összetétele, termékenysége a leginkább megfelelt a konyhakertészetnek. Így kerültek el a többi közt a Barkásba is. A Dunától mindössze egy kilométerre volt a tanyánk, mely még most is megvan, csak a sajnálatos események következtében megrongálódott, ott voltak ugye a legvéresebb történések, ahol sajnos az édesanyám is megsebesült. A gyermekkoromat ott töltöttem, szüleimmel és a dédszüleimmel, akik nagyon jóindulatú, jóságos emberek voltak, a mai napig is emlékszem, hogyan tanítottak imádkozni. Nemcsak a módjára, hanem a rendszerességére, hogy mennyire fontos minden este megköszönni a napot a Jóistennek, és kérni, hogy tartson meg bennünket holnapra is, ha van valami feladata velünk. Mély vallásosságot hordoztak magukban, de nem hivalkodtak ezzel, ők ezt élték, és ez mind a mai napig így van. Igazából hivatások nem is voltak, annyira mély a vallás iránti tisztelet, talán úgy gondolják, hogy nem vagyunk mi arra kellően méltók. Ezért valamennyire kiváltságos helyzetűnek érzem magam. Nem szeretnék ezzel hivalkodni, hiszen úgyis csak azok vagyunk, amik a Jóisten kegyelméből tudunk lenni, Szent Pál szavaival élve.

Óvodáskorában került Kupuszinára, a nagyszülők házába — meséli.

— Abban a különleges, nagyon szerencsés helyzetben lehettem, hogy még az ükszüleim is ott voltak, tehát az I. világháborút, a szibériai fogságot megjárt és onnan gyalog hazajött üköregapámmal még tízéves koromig kijártam biciklivel a szőlőbe. Az óvodát, általános iskolát Kupuszinán jártam, majd a 9-10. osztályt Apatinban. Nagyon jó osztályfőnököm volt, Silling István, aki belénk nevelte a néprajz iránti szeretetet, tiszteletet. Aztán következett a pályaválasztás, a középiskola harmadik és negyedik osztályát Szabadkán fejeztem be, a Svetozar Marković Társadalmi Tevékenységek Oktató Központjában, akkor még az volt a neve. Jogásztechnikusként végeztem, ott ismerkedtem meg az esküvői komámmal meg a majdani feleségemmel is. A sikeres egyetemi felvételi után leszolgáltam az egyéves katonaságot, aztán az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karán folytattam a tanulmányaimat, ám a főiskola szintjénél megálltam.

* Említette, hogy már a gimnáziumban megismerte a későbbi feleségét. Akkor kezdődött a kapcsolatuk?

— Nem, az abbamaradt, de aztán a főiskola után végül mégiscsak összejöttünk, és lett belőle egy nagyon szép házasság. Huszonhét évig tartott, két gyönyörű kislányunk született. A körülmények sajnos beleszóltak, a Jóisten magához szólította őt. Elvitte egy csúnya betegség, melyet ő hősiesen felvállalt, az emberek előtt is. Amikor megtudta, hogy nagy a baj, kérte a plébániai közösség előtt, hogy a plébános nyilvánosan, mindenki előtt részesítse a betegek szentségében. Azelőtt pedig háromszor végigcsinálta Jézus szíve tiszteletére a nagy kilencedet. Amikor bekövetkezett a sajnálatos eset, attól a pillanattól kezdve én mindig azt mondtam, hogy az én családomnak két angyala van: az egyik itt, a földön, a kis unoka, Hanna, aki akkor egyéves volt, és még most is élénken emlékszik arra, hogy a nagyival milyen jókat játszott. A feleségem betegágyban feküdt, de nagyon kemény volt, igyekezett mindent leplezni, hogy ne okozzon gondot, fájdalmat. Három év adatott meg neki, majd jött az áttét, és akkor nagyon felgyorsultak az események, de az utolsó pillanatig, még azon a héten is, amikor bekövetkezett a távozása, együtt volt a család, anyósomnál paradicsomot főztünk, ő is ott volt, egy nyugágyon feküdt, hámozta a paradicsomot, tisztította a hagymát, beszélgettünk, és mindenkinek azt mondta, figyeljenek rám, én meg fogok gyógyulni. Életvidám volt, nem tudja senki sem elképzelni, mekkora erő volt benne! Állandóan az fűtötte, hogy neki a családért mindent meg kell tenni. Minden kezelést hősiesen elviselt, mindent megtett a gyógyulás érdekében. Volt neki egy hatalmas fegyvere: a rózsafüzér, és az imafüzetek is mind ott voltak körülötte, nehéz pillanatokban onnan merítette az erőt. Ő az életével is egy nagy példakép tud lenni, de a halálával is. A betegágyon feküdve is fontosnak találta, hogy valamit tegyen az ő plébániai közösségéért, rettentően szerette a plébánosát, felnézett rá. Amikor már nem tudott elmenni a templomba, akkor azt csinálta, hogy fogta a hordozható telefont, és tudta, hogy a rózsafüzér-koszorúból itt is, ott is hiányzik egy-két tag, és sikerült is neki feltölteni. Egy másik nagyon nagy dolog, hogy ő saját maga megszervezte a kizárólag csak férfiakból álló rózsafüzér-koszorút, mely azóta él. Ő a másik angyal, a mennyben, és bár nagyon, de nagyon hiányzik, és jó volna, ha közöttünk lehetne, meg vagyok győződve arról, hogy jobb helyen nem lehet, és oda csak kívánkozhatunk mindannyian.

* Sokan ilyen élethelyzetben megharagszanak Istenre, ön viszont pappá lett.

— Én nem haragudtam meg Istenre. Egyébként ebben a dologban is a feleségem volt a „ludas”, aki mindig, mindenkor ott állt mögöttem. A vallás, az Istenben való elmélyülés, annak az igénye mindig fennállt bennem, ha nem is mondtam ki határozottan — házas emberként tudtam, hogy nem mehetek el papnak. Egyszer kint dolgoztam a kertben, a feleségem pedig bent volt a gyerekekkel, amikor jött a postás, és hozott egy nekem címzett ajánlott levelet, melyben Harmath Károly atya értesít, hogy felvételt nyertem a Teológiai-Katekétikai Intézetbe. Én erről nem tudtam, a feleségem volt az, aki bejelentett engem, sőt nemcsak bejelentett, hanem azt is bejelölte, hogy a képzés után kész vagyok egyházi szolgálatot vállalni. Így indult, így lettem állandó diakónus, a feleségem halála után pedig a papi hivatás mellett döntöttem.


Roncsák Alexander és Molnár Péter felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink