home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Ismét otthon
Perisity Irma
2014.11.19.
LXIX. évf. 47. szám
Ismét otthon

Régi ismerős, akit évek óta nem láttam. Véletlenül találkoztunk, és ezt egy kiadós beszélgetés követte — nem azzal a szándékkal, hogy megírjam a rovatban. Ám az idős, magányos férfi élettörténete minden generáció számára tanulságos lehet, mert megerősíti a sohase mondd, hogy soha igazságát.

— Ha azt mondom, hogy huszonhét éve nyugdíjas vagyok, akkor biztosan rájön, hogy már az úgynevezett időskoron is túlhaladtam, és lassan igazi aggastyán leszek — mondja tréfálkozva. — A közelmúltig valóban így is éreztem magam, de aztán a sors egy kicsit jobb kedvre derített. Pedig a feleségem — akivel több mint fél évszázadot éltem le egyetértésben, megértésben — halála után azt mondtam: soha, de soha nem nősülök meg ismét.

A szórványból származom, és a szüleim az öt hold földből neveltek fel, illetve nősítettek meg engem és a bátyámat. Dolgosak, becsületesek voltak, minket is az igazi emberi értékek tiszteletére tanítottak. Én eléggé korán elkerültem otthonról, beteges voltam ugyanis, és nem soroztak be katonának. Régen ez faluhelyen nagy szégyennek számított, így a szüleim nem nagyon ellenkeztek, amikor közöltem velük, hogy a városban szeretnék szakmát tanulni. Így is lett. Szakközépiskolát végeztem, kvártélyban laktam, apám havonta hozta a lakbért meg az elemózsiát: szalonnát, kolbászt nekem, meg jóféle otthoni pálinkát a házigazdának. A nyári szüneteket otthon töltöttem, udvaroltam is, bálba jártam, mint a többi tanyasi fiatal. De ősszel mentem vissza a városba, és sikerrel be is fejeztem az iskolát. Állást kaptam, és talán hihetetlennek tűnik, de ugyanarról a munkahelyről mentem nyugdíjba negyven év múltán.

Úgy neveltek, hogy az asszonynak otthon a helye, így a feleségem sosem dolgozott. Született két lányunk, és a párom jól elvolt velük, akárcsak a háztartással meg velem. Elkényeztetett valamennyiünket. Én úgy öregedtem meg, hogy azt sem tudtam, melyik szekrényben áll a fehérneműm. Nem árt, ha elmondom a fiataloknak: valamikor itt is olyan volt az élet, hogy a fizetésből szépen meg lehetett élni. Azonkívül, hogy minden dinárt a feleségem kezébe adtam, az összes férfimunkát elvégeztem otthon. A lányok lassan felnőttek, az egyik középiskolát végzett, a másik egyetemet — ő Magyarországon él, két családja van. Az idősebb lányom maradt itthon, ő is férjnél van, nekik is két gyerekük született. Amióta mindketten elkerültek a házból — ahogyan az már lenni szokott —, csak jeles ünnepekkor járnak haza.

Amikor a feleségem beteg lett, az idősebb lányunk nagyon sokat segített, nélküle nem is tudom, hogyan bírtam volna ki azt az öt évet. Ez alatt az idő alatt szentül hittem, hogy közös erővel legyőzzük a betegségét, de sajnos nem sikerült. Amíg tudott járni, együtt mentünk mindenhová, leginkább vasárnaponként a templomba, s ilyenkor kértem az Istent, tartson meg együtt bennünket. Ám a fohászom nem talált meghallgatásra…

A feleségem halála teljesen összetört. Úgy éreztem, kicsúszott a talaj a lábam alól, és nem tudtam magamhoz térni. Eleinte hetente kétszer-háromszor is kijártam a temetőbe, a lábaim azonban egyre nehezebben engedelmeskedtek, kerékpárral pedig már nem nagyon merészkedtem a forgalomba. A régi barátok — különösen, akik még a párjukkal élnek — elmaradoztak, egyre ritkábban csengett a telefon, a kapucsengőről nem is beszélve. Eleinte a lányom rendszeresen látogatott, majd egyre ritkábban, mondván: sok a dolga. A vasárnapi ebédet megfőzi, a többiről viszont nekem kell gondoskodnom. Jó nyugdíjam van, nekem elég, hiszen — hogy lekopogjam — nem vagyok beteg, nem kell gyógyszerekre költenem, a konyhában azonban ügyetlen vagyok, még hat évvel a feleségem halála után is. Főzni nem tudok, és ha elfogy, amit a lányom hozott, készételt veszek, annak azonban olyan íze van, hogy a kutyám is csak fintorogva fogyasztja el. 

Nem lelve a helyem, elhatároztam, hogy hazautazok a szülőfalumba, hátha találok valakit a régiek közül. A szüleim, a bátyám már régen elhaltak, a családi házban a bátyám legidősebb unokája lakik, így nem kell idegenhez bekéredzkednem. A tavasszal is otthon voltam, és elmentem a helybeli nyugdíjasok teadélutánjára. Ott találkoztam egy asszonnyal, akit annak idején gyerekként sokat csúfoltam, mert egy kicsit kövér volt. Elpanaszoltuk egymásnak a sorsunkat, és megtudtam, ő is özvegy, van egy fia, aki családjával Kanadában él.

Azóta eljárogatok haza. És az ismerős asszony is örül a találkozásoknak. A nyáron kalácsot sütött, és meghívott kóstolóra. Amíg a finomságot fogyasztottam, azon gondolkodtam, mikor is ettem utoljára ilyesmit. És ekkor váratlanul nekem szegezte a kérdést: „Meddig akarsz még nekem udvarolni?” Előbb megijedtem, szinte nem is értettem, amit mond, de csakhamar megértettem a kérdést. És gyorsan azt válaszoltam: „Nekem ennyi elég volt.” Már két hónapja együtt vagyunk. A minap álmodtam a feleségemmel, aki megsimogatta a fejem, és azt mondta: „Örülj végre, és élvezd, ami még hátravan!”
Most már ki merem mondani: ismét otthon vagyok...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..