Meggyűlt a bajom az egykori politikusokkal, amikor a múlt század hetvenes éveiben bejelentették a szakirányú oktatás bevezetését. Mert amíg lehetett, tehát amíg törvénnyel meg nem erősítették, elleneztem a munkások képzése úgynevezett ,,új' és ,,korszerű' módjának bevezetését. Elleneztem, mert ismereteim és tapasztalataim alapján azt tartottam, ami az alcímben szerepel: GYAKORLAT TESZI A MESTERT! Márpedig hogyan szerezzen egy fiatalember - fogékonyságának legszebb éveiben - kellő gyakorlatot a szakmájában, ha ideje nagyobb részében iskolapadban ül, ha hetente csak pár órát tölt szerszámok, gépek társaságában, s legfeljebb a nyári szünetben megy egyhavi ,,gyakorlat'-ra olyan gyárba, üzembe, ahol valami ahhoz hasonlóval foglalkoznak, mint amivel az ő fejét tömik kilenc hónapon át elmélettel.
Azt a ,,kilengés'-emet pedig még politikai fórumokban is ,,megtárgyalták', miszerint jobb lenne a dolgokat megfordítani: hetente két nap iskolában, négy pedig kisipari műhelyben. Azt is megoldásnak tekintettem, hogy a szakiskolák műhelyeit szereljék fel a legkorszerűbb gépekkel, szerszámokkal, az oktatást pedig bízzák a szakmák legképzettebb mestereire - ami, sajnos, két okból volt lehetetlen. Nem kaphattak az iskolák annyi pénzt, amennyibe a műhelyeik kerültek ilyen követelmények teljesítése esetén, a jó szakemberek pedig nem voltak hajlandók tanári-tanítói fizetésért iskolában dolgozni, ha a gyárakban annak többszörösét kereshették meg. Az meg szinte provokációként hatott, hogy túl keményen bíráltam az elképzelést: a szakiskolákat a szakmabeli gyárak, intézmények tartsák el. Mert ez esetben a fa-, a textil- és a bőripari iskolák Isten szegényei lettek volna, miközben a villamossági, a gép-, (az akkor már kibontakozó) elektronikai, pláne a közgazdasági iskolákat felveti a pénz. Tehát az amúgy is ,,szegény' szakmák maradtak volna koldusnak, a ,,gazdagabbak' pedig elitté nőnek ki. Merthogy az iskolarendszer ilyen átalakításáról már POLITIKAI döntések születtek! Azt már amúgy is a rovásomra lehetett írni, hogy elleneztem a politika belekotyogását a gazdaságba! Szerencsémre: az utóbbi javaslatot visszavonták...
No, de minek kívánok örülni ebben az írásban, ekkora bevezető után?
Annak, hogy törvényjavaslat született a szakmák tanításának reformjáról. Eszerint ismét visszaállítják az oktatásban-képzésben az egykor ismert három fokozatot. Tehát újra lesz inas, segéd és mester. Az inas a segédek és mesterek keze alatt tanul a hét nagyobb részében, kisipari műhelyben és gyárban egyaránt, s az iskolákban kiegészítő elméleti képzést kap. Az inasból akkor lesz segéd, ha a szakma bonyolultságának megfelelően 3, 3,5, netán 4 évig tanul, majd mesterek előtt vizsgázik. A segédekből úgy lesz mester, hogy további 2-4 évet dolgozik mester irányítása alatt, de itt a felmutatott szorgalom és tehetség lerövidítheti a magasabb rangig vezető utat. A mestervizsga végül szakmabeli mesterek bizottsága előtt zajlik le. S hogy a mesterek sem egyformák, azt a mesterlevél bizonyítja - amit a kamarai bizottságok adnak majd ki, ha a jelölt megfelel a szigorú feltételeknek.
KAMARÁT mondtam! Mert a javaslat szerint újra lesznek községi, körzeti és országos szintű IPARKAMARÁK. Ezeket annak idején ,,integrálták' a körzeti gazdasági kamarákba, ami eredetileg nem volt nagy baj, ám Milošević idején jogban és gyakorlatban lefokozták és központosították őket. Jóformán semmit sem tehetnek területük gazdaságáért, amíg erről Belgrádból engedélyt, illetve az ugyancsak központosított statisztikai intézettől adatokat nem kapnak! A lapunkban megjelent egyik írásomban erről megállapítottam, hogy ilyenformán ezek a kamarák csak több hónapos késéssel reagálhatnak területük gazdasági problémáira, közben nemcsak európai expressz vagy hazai gyorsvonatok robognak el a lehetőségekkel, hanem a helyi vicinálisok is. Ha tehát lesz iparkamara, azon belül szakosztályok (fa-, textil-, gép-, fémipariak stb.), s ezek rajta tartják a szemüket a tagjaikon, foglalkoznak gondjaikkal és fejlesztésük lehetőségeivel, elvárható, hogy a körzeti gazdasági kamarák is visszanyerjék egykori jelentőségüket, feladatkörüket.
Szóval: örülni kell a készülő törvénynek, noha az még nem publikus, s mire a parlament elé kerül, változtatások lehetnek benne. Remélhetőleg nem olyanok, amelyek visszalépést jelenthetnek a ma érvényes rendszer felé. Mert jó lenne kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyeket egy jól működő kisipari vagy hozzá hasonló hálózat nyújthat - például a foglalkoztatottság terén - ismerve a mai nagy munkanélküliségből eredő gazdasági és szociális problémákat. Ezt szemléltetve veszem kölcsön (lekerekítve) a Munkaközvetítés Nemzeti Hivatalának adatait, annak honlapjáról. Eszerint ma Szerbiában 82 000 kisipari műhely, 63 000 kiskereskedés, 17 500 kisvendéglő és 23 000 kis közlekedési vállalat működik 460 000 emberrel, a tulajdonosokat is beleértve. Nem elképzelhetetlen, hogy egy jó kisipari törvény alkalmazása nyomán kialakuló rendszerben, A TÖRVÉNY BETARTÁSA ÉS BETARTTATÁSA ESETÉN, megkétszerezhető a foglalkoztatottak száma.
Mert ne feledjük: kapitalizmust ,,építünk', benne sokat számít a tudás, a gyakorlat és a termelékenység, jó lenne tehát annak nálunk még vadként működő, rendszeréből legalább a félvadba előrelépni. Ennek előfeltétele, hogy az emberek, a munkások ismerjék a szakmájukat, legyenek jó segédek és mesterek, ne tolhassanak ki velük a vad munkaadóik, ne rövidíthessék meg őket. Mint jó emberi öntudattal csak jó szakember rendelkezhet.