Úgy fél éve Budapesten jártam András barátomnál látogatóban. Jár haza, de azért én is felutazom hozzá néha-néha, már csak közös jó barátunk, Pest kedvéért is. Amikor a vendége vagyok, bejárunk olyan helyeket, ahol filmeket forgattak, tereket, amelyekről dalnokok, színészek daloltak, letűnt korok csillámporos emlékeit keressük a modern idők Budapestjén. Hogy megpihenjünk egy ilyen barangolásunk közben, beültünk egy filmvetítésre. A Kossuth tér kellős közepén volt kifeszítve egy óriási vászon, és azon peregtek egymás után a régi idők mozijai. Zárásképp a Ripacsokat adták, Sándor Pál örök érvényű képírói munkáját, amely egy igazi keserédes szeletkéje az édes életnek. Micsoda este volt, istenem, micsoda este! Többé sajnos nem lehet megismételni, úgy nem, mert abban a pillanatban, ott, a bükkfából faragott ülőhelyem árnyékában úgy éreztem, hogy a Ripacsok szomorú bohócai csak nekem énekelnek. A nadrág pedig, amibe ketten is befértek, félig sajnos örökre üres marad, mert az egyik művész eltávozott, egyedül pedig nem megy.
Elhunyt Garas Dezső, a Nemzet Színésze. Kezdhettem volna rögtön így gondolataim lejegyzését, átugorva a fájdalmas tényt, hogy aztán a szép emlékekről meséljek. Ehelyett előbb megosztottam önnel, kedves Olvasó, egy örök pillanatot, amit Pesten éltem meg, pont ott, ahol Garas Dezső, a Pesti Srác legendája kezdődött. Garas, született Grósz Dezső 1934-ben látta meg a napvilágot Budapest hetedik kerületében, az Alsó erdősor utcában. A környéken két kupleráj működött, ahová fiatalon pénzért vezette a betérni vágyó vendégeket, a lányoknak pedig rendelésre hordta az italt a Maklári-, a Tálos-, illetve a Vidákovits-kocsmából. Apja adott is neki két nagy pofont valahányszor meglátta, de a lelki fröccs szerencséjére elmaradt. Azon a tíz filléren pedig, amit a munkáért kapott, vehetett egy óriási fagyit az olasznál. A második világháború hajnalán zongorákban, ágyak alatt, padlásokon, pöcegödrökben bujkált a családjával. Bújtatták, ahol csak lehetett, amíg csak lehetett. Ebben az időben történt, hogy a sok idegesség és idegproblémák következtében leállt a szíve, és csak gégemetszéssel tudták visszahozni az életbe. Elveszítette hangszálainak egy részét, újra kellett tanulnia olyan alapdolgokat, mint a beszéd, de szerencsére felépült. Az iskolát sosem szerette, még az óvodából is sikerült kidobatnia magát, mert már ott érezte, hogy nem neki való ez a dolog. Annyira kerülte az oktatási intézményeket, hogy esztergályosnak szegődött, amit szintén nem szeretett, de valamiből meg kellett élnie. Színész is csak azért lett, mert Resovszki Gyuri nevű barátja is jelentkezett annak, és fogadtak egy láda sörben, hogy neki is biztos sikerülni fog a felvételi. És sikerült. Ruttkay Éva átengedte a vizsgán. Első filmes munkáját a Liliomfiban kapta 1955-ben. Ifjú Schnaps gróf szerepében brillírozott. Nem sokkal ezután Major Tamás a Nemzeti Színházba szerződtette, így nem kellett vidékre utaznia. Úgy játszott Pest akkori legpatinásabb színházában, hogy alig egy éve lett diplomás színész. 1956-ban majdnem csatlakozott az ,,utazók''-hoz, de mégis Magyarországon maradt. Sándor Pista pedig, aki Dezső barátai közül a leghangosabb ellenzője volt az emigrációnak, egy hűvös őszi napon elment a színészszállóból kenyérért, de valahogy eltévedt útközben. Két évvel később Párizsban találkoztak ismét, egy filmszemlén, s Garas meglepődve és dühödten förmedt rá cimborájára: -- Na de, Sanyi, hol a kenyér?!
Ő lehetett volna az új Marcello Mastroianni, de neki elég volt, hogy Budapesttől Debrecenig mindenki ismerte, de ott aztán nagyon. A legnagyobb magyar színházakban játszott (Madách, Víg, Nemzeti), a legelismertebb művészekkel dolgozott (Törőcsik, Darvas, Bodrogi), a legnagyobb szerzők műveit játszhatta és rendezhette (Shakespeare, Molière, Bulgakov, Brecht). A mozi széttéphetetlen vásznán örök nyomot hagyott (Két félidő a pokolban, Krebsz, az isten), a két Ede szerepéért pedig (Minarik és Stók, a Régi idők focija, valamint a Ripacsok című mozgóképes remekekben) egy egész nemzet zárta örökre szívébe. Idősebb korában még egy amerikai alkotásban is feltűnt (A sötétség leánya), ahol egy rövidke szerepben, Maxnak, az örmény taxisofőrnek a bőrébe bújhatott bele. Habár a mű mint olyan feledhető lett, de abban a pár percben, amelyben feltűnik, egy egész élet benne van, mert ő ezt is tudta. Megríkatni az embert egy ócska filmben, amit a jelenlétével vitt el a hátán. A sikert szerette, de sokáig kellett emésztenie azt a tényt, hogy személye közkincs. Fellini mondta, hogy a film az nagy, és Garas tényleg nagy volt, még annál is nagyobb. Tizennyolc forintos napi gázsijú színészként indult, hogy aztán mint a Nemzet Színésze félmilliót kapjon havonta, megérdemelten, csak azért, mert ő van. Szomorú szemű figurája volt a magyar színháznak és filmnek, aki, ha kellett, elementáris erővel rohant ki, és mint vihar söpörte el a közönséget, de amolyan zsebre tett kezű lazasággal is színpadra tudott állni, mint Yves Montand. A mai huszonévesek pedig ha nem másért, azért szeretik, mert annak idején a Sziget Fesztivál tízéves jubileumi reklámfilmjéhez is kölcsönözte hangját, amely reklámszösszenetben egy másik azóta legendává lett hungaricum is szerepelt, a Sárga Kistehén.
Garas Dezsőnek két gyermeke született, szenvedélye volt a pipázás, és szerette a focit, mert ''Kell egy csapat!”. Varnus Xavér világhírű magyar orgonaművész mondta róla, hogy ő volt a legnagyobb magyar színész, és most nincs legnagyobb magyar színészünk. Garas Dezső mindig is egy jobb világra vágyott, ahová 2011. december 30-án megérkezett, még mielőtt odaért volna.