home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
Huszonhat év a háló előtt
Tóth Tibor
2019.05.28.
LXXIV. évf. 21. szám
Huszonhat év a háló előtt

A Csókán élő Gyólai Zoltán huszonhat évig őrizte a különféle labdarúgócsapatok hálóját. Pályafutását szülőfalujában, Horgoson kezdte, majd védett a többi közt a Spartacusban és a Zentában is. 2003 óta részt vesz a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságot létrehozó Aranycsapat Alapítvány munkájában.

Zoltán sportpályafutása 11 éves korában szertornával kezdődött, kipróbálta a birkózást is, végül pedig a kézilabdánál állapodott meg. A vajdasági ligás horgosi csapatban átlövőként játszott, hiszen nagyon ruganyos játékos volt, magasugrásban simán átugrotta a 150 centimétert.

— A szabadkai gimnáziumi éveim alatt felkeresett Tapiska Antal, a Spartacus korábbi labdarúgója, a Horgos akkori edzője, és azt mondta, úgy hallotta, tudok védeni. Egyetlen alkalommal őriztem szülőfalum csapatának kapuját, amikor a horgosi focisták moholi vendégszereplésre indultak, engem pedig a kézilabda-mérkőzés után az utcán vettek fel, hogy védjek az ifjúsági csapatban. Kiválóan őriztem a horgosi kaput, ennek ellenére akkor még a kézilabdánál maradtam. Tapiska megkeresésére azonban nem tudtam nemet mondani, és elfogadtam a felkérést. A Horgos a Tisza Menti Liga A csoportjában szerepelt, ahol a zentai Žitopromettal és a magyarkanizsai GIK csapatával nagy harcot vívott a feljutásért. 16 évesen bekerültem a főleg 30 éves játékosokból álló együttesbe, és a GIK elleni selejtezőn aratott győzelemmel feljutottunk a Szabadkai Ligába. Ekkor kezdődött a karrierem, mely 42 éves koromig tartott — emlékezett vissza a kezdetekre Gyólai.

Horgoson öt évet védett, majd az újvidéki Testnevelési Főiskolára került. Próbajátékon az előző évben országos bajnok Vojvodinánál is járt. Az említett próbajátékon az újvidékiek csatársora és védelme nézett egymással farkasszemet. A bajnokcsapat rutinos védői rendre elengedték a támadókat, így Zoltánnak szinte kétpercenként akadt dolga. Az egyik támadás alkalmával a válogatott Dakić elől lábra vetődéssel mentett a kitűnő cerberus úgy, hogy a csatár átesett a kapuson, és fogával beleharapott Zoltán fejébe. A támadónak egy foga bánta a történteket, Zoltánnak pedig a fején a mai napig látható heg keletkezett. A Vojvodina vezetősége elégedett volt teljesítményével, viszont Pantelić után magasabb kapust kerestek. Lakásról és zsebpénzről gondoskodtak számára, hogy szükség esetén bármikor leigazolják. Fél év után Zoltán megköszönte a lehetőséget, és a II. ligás szabadkai Spartacusba szerződött.


Gyólai Zoltán

— A szabadkai kaput a 33 éves, kitűnő kapus, Đorđe Zaklanović őrizte. Két évet voltam a Spartacusban, és mindkét évben selejtezőt játszottunk az I. ligába jutásért. Az első évben az Osijek jobbnak bizonyult nálunk, az 1971/72-es idényben azonban már feljutottunk az I. Ligába, mivel előbb a Rudart, majd Szabadkán 25 000 néző előtt a titogradi Budućnostot győztük le. Mindkét mérkőzésen cserekapus voltam. Bejutottunk az I. Ligába, én pedig védeni szerettem volna, így elmentem a Spartacusból. Utóbb kiderült, hogy rossz döntést hoztam, mivel Zaklanović egy hónappal a feljutás után Németországba költözött, a szabadkai csapatban pedig két fiatal kapus, Šujica és Budinčević maradt, akikkel korábban én foglalkoztam. A vajdasági ligás topolyai AIK-ba kerültem, alkalmat kaptam a bizonyításra. Jól teljesítettem, a Verbásszal versenyt futottunk az első helyért. Megérkezett azonban Tito levele, melynek értelmében Topolyán megszűnt az anyagi juttatás, és úgy döntöttem, csapatot váltok. Felfigyelt rám a Kikinda, mely csapat kapus nélkül sétált végig a Vajdasági Ligán. Olyan feltételekkel vártak a bánáti városban, amelyekről akkoriban csak álmodni lehetett. Időközben megnősültem, és a feleségem nem szeretett volna Nagykikindán élni, már az első gyermekünket is vártuk. A Kikindával elvégeztem a teljes felkészülést, és a bajnokság rajtja előtt egy héttel közöltem, hogy nem tudok maradni. A családot helyeztem előtérbe, és a feleségemmel immár negyvenhét éve élünk boldog házasságban. Abban az évben a Kikinda kapujába egy Babić nevű játékos állt, és fölényesen megnyerték a Vajdasági Ligát. Ekkor pontot tettem profi pályafutásom végére, és elmentem amatőrnek Zentára.

Zoltánt nem a legkedvezőbb körülmények várták a Tisza-parti sárga-kékeknél, hiszen a csapat kiesett a Vajdasági Ligából, a tapasztaltabb játékosok pedig abbahagyták a labdarúgást. Major György vezetőedző az átlagos együttesből kiváló gárdát formált, és 1978-ban a feljutásért harcoltak.

— A rivális csapatot Zentán le kellett győznünk ahhoz, hogy elsők legyünk a ligában. Onnan viszont megkerestek, és javasolták: járuljak hozzá ahhoz, hogy elveszítsük a mérkőzést. Az akkori fizetésemnek az ötszörösét kínálták, de nem tudtak meggyőzni, és a mezőny legjobbja voltam azon a meccsen. Egy másik történet Bácskossuthfalvához fűződik. A Zentával a kiesőjelölt Slobodához utaztunk, és egy másik kiesőjelölt csapat prémiumot kínált, hogy nyerjük meg a mérkőzést. A második félidőben a játékvezető büntetőt ítélt a Sloboda javára, és elsőre kivédtem. A bíró kétszer megismételtette, én azonban mindkétszer hárítottam. Ekkor odajött hozzám, és azt mondta, addig ismételteti meg a büntetőt, amíg gól nem születik. 1978-ban visszamentem Horgosra, és bennmaradtunk a ligában, majd egy évvel később Csókára kerültem. 1983-ban egy időre befejeztem a pályafutásom, de hívtak Oromhegyesre, és a csapat a Szabadkai Ligába való bejutást tűzte ki célul. Ez sikerült is, de megerőltető volt az utazás, szerettem volna több időt a családommal tölteni, így újra szögre akasztottam a kesztyűt. Egészen addig, amíg a munkahelyről hazafelé menet nem találkoztam Bognár Andrással, akihez a tavaly bekövetkezett haláláig ötvenhárom évig tartó szoros barátság fűzött. A Žitopromet szeretett volna feljutni a Szabadkai Ligába, aminek az eléréséhez csak én hiányoztam. A feljutás sikerült, és egészen a ’90-es évek elejéig a Žiti kapujában maradtam. Az egyik évben a Krivajával harcoltunk az első helyért. Az idegenbeli sorsdöntő meccsen a krivajai játékos gátfutó módjára tört rá a mi focistánkra, Basa azonban átugrotta a hazai lábat, mely egy krivajai játékost talált telibe. A nyílt törés láttán a 17-18 éves játékosokból álló csapatunk teljesen összeesett, és elveszítettük a mérkőzést. Ekkor 42 éves voltam, és végérvényesen befejeztem a pályafutásom.


Az I. Ligába jutott Spartacus, a fotó alatt a várostól kapott Októberi Díj (Gyólai Zoltán a felső sorban balról a második)

Zoltán viszont ezután sem távolodott el a sporttól, hiszen a Zitzer veteráncsapatával többször megnyerték a Kanizsa Községi Veteránligát, 1997-ben pedig, a zentai csata 300. évfordulójára rendezett ünnepségen, a zentai csapattal 4:2-re legyőzték a Kű Lajost is soraiban tudó Ferencvárost. A zöld-fehérek nem hagyták annyiban a dolgot, visszavágót kértek, Zoltánt pedig több alkalommal meghívták a Fradi öregfiúcsapatába. Így jutott el az erdélyi Zilahba, ahol 4000 magyar előtt mérkőztek meg a helyi csapattal. A találkozó előtt teli torokból énekelték a magyar himnuszt, a negyven román rendőrt pedig a frász kerülgette, hiszen végig kellett hallgatniuk nemzeti énekünket.

Kű Lajos 2003-ban útjára indította a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságot, melyhez Zoltán is csatlakozott.

— Az első évben 240 iskola kapcsolódott be a bajnokságba, Délvidékről 58 vett részt a versenyen. Akkor a programban még csak labdarúgás szerepelt, melynek döntőjét az Üllői úti stadionban tartották meg. A második évben a labdarúgás mellé felvettük a leánykézilabdát, a sakkot, az asztaliteniszt, majd később a birkózást is. A tizenhatodik éve folyó versengés célja a határokon átívelő nemzetegyesítés — hittel, sporttal és kultúrával. Az elmúlt tizenöt évben az általános iskolások labdarúgótornáján a délvidéki gyerekek kilenc alkalommal diadalmaskodtak, a lányok kézilabdában állhattak többször is a dobogó legfelső fokára, és a többi három sportágban is sikeresek vagyunk. Több diáksportoló később profi szerződést kapott, és bekerült a válogatottba. Az első labdarúgódöntőn a többi közt Nemanja Nikolić, Könyves Norbert és Farkas Dániel is pályára lépett. Időközben a diákbajnokság túlhaladt a Kárpát-medence határain, hiszen Svájcban, Dél-Afrikában, Kanadában és Ausztráliában élő magyarok is bekapcsolódtak a nemes versengésbe — mondta az Aranycsapat Alapítvány délvidéki koordinátora.

A teremsportágak délvidéki fináléját lapzártánk után rendezték meg, az összmagyar döntőt pedig az ősszel Székesfehérváron fogják lebonyolítani. Labdarúgásban június utolsó hétvégéjén Agárdon és Pákozdon dől el, kik jutnak az idei kiírás döntőjébe.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..