Nem mindennapi élményben volt részük a tóthfaluiaknak: három huszár és egy huszárjelölt költözött néhány napra a kis, magyarkanizsai településre. A martonvásári Szent László Huszáregyesület néhány tagja Faragó Zoltán, a Szabó Dénes Egyesület és a Rákóczi Szövetség helyi szervezete meghívására érkezett Délvidékre, míg a lovak (és egy-egy portya után fölfrissülésképpen a lovasok is) az Almás-Vasderes Hagyományápoló Egyesület, illetve annak elnöke, Kálmán Jenő és családja vendégszeretetét élvezték.
Martonváros — ahonnan érkeztek — bő 200 kilométerre van tőlünk, a Közép-Dunántúl kisvárosa Magyarországon, mintegy 5500 lakossal — köztük sok lószerető és lótartó emberrel.
— Huszon-egynéhány évvel ezelőtt egy nagyon kedves barátunk, Szalai György összehívta Martonvásáron a lovasokat, és megalapítottuk a Dreher Lovasklubot, rendeztünk néhány díjugrató versenyt, szerveztünk pár programot, ám valahogy gyorsan kiüresedett ez a dolog. Viszont ebben a csapatban voltunk hatan olyanok, akik közben összeismerkedtünk Somogyi Győző Kossuth-díjas grafikussal, festővel, a magyar katonai hagyományőrzés ikonikus alakjával, és az ő inspirációjára létrehoztuk a huszárcsapatot, varrattunk egyenruhát. A hódoltság korabeli hagyományokat kezdtük feleleveníteni a környéken. Közösségünk konzervatív, hazafias, nemzeti gondolkodású tagokból áll, jelenleg összesen tizenheten vagyunk — foglalta össze a kezdeteket Varga Ferenc kapitány.
— Ezzel egy időben történt Magyarországon a lovas hagyományok ébredése, akkoriban alakult meg a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség, az országban szinte gombamód kezdtek el megjelenni az igények a huszárhagyományok ápolására, és a ’90-es évekig az ántivilágban arisztokratikus dekadenciaként visszaszorított lótartás is új löketet kapott, Erdélyben pedig virágkorát éli a lovas hagyományőrzés, egymás után alakulnak a bandériumok, akárcsak Felvidéken — mesélte Erdély Gábor.
Vajdaság egy fehér folt ezen a téren, nem tudunk vajdasági huszárcsapatról, pedig a hódoltság kori huszárkodás innen indult, a végvárakból, a Délvidéken vannak a legmélyebb gyökerek, lenne mihez visszanyúlni, mibe kapaszkodni — magyarázzák mindketten az itteni kapcsolatokra vonatkozó kérdésemre.
— Vajdaságban is vannak lovasok, élnek a lovas hagyományok, szeretnénk és örülnénk, ha csatlakoznának népes táborunkhoz — veszi át a szót Both László. — Az én történetem klasszikusnak mondható: még gyermekkoromban égett belém a ló iránti szeretet. Héderváron laktunk a Kisalföldön, és óvodába menet vagy jövet apámmal mindig bementünk lovakat nézni a kastély melletti egykori grófi istállóba, melyet a téesz használt, ám majd csak harmincegy-két éves koromban lett lehetőségem, hogy megtanuljak lovagolni, s fél év után vettem egy saját lovat. Ez huszonöt éve volt, azóta lovazom, 2010-ben pedig vidékre költöztem, a Fejér megyei Gyúró községbe, így kerültem a huszárok látókörébe.
A lovakról is ejtünk néhány mondatot, beszélgetőtársaim elmondták, saját lovaikkal érkeztek, melyek igencsak jó kondícióban vannak, hiszen bírni kell az egyhetes túrát a napi 50 kilométerrel. Nem feltétel, hogy a huszároknak pedigrés lovaik legyenek, a jó hátasló ismérve az engedelmesség, az átengedőség és a biztonság.
— Annak idején a huszárságnak nagyon egységes lóállománya volt, köztartásban kiadták a kancákat, fedezőmének járták az országot, a gazdák használhatták a lovat, cserébe az államé volt az első csikóválasztás joga, nagyon szigorú bírálóbizottság döntötte el, hogy megfelel-e katonalónak. Ezek általában kisbéri félvér vagy gidrán lovak voltak, huszárnak akkoriban csak és kizárólag herélt lovakat soroztak — a magyar huszárezredeket ezekkel az állatokkal töltötték fel, és mindemellett a legnagyobb exportárbevételei voltak az országnak. A magyar állam most nagyon nagy erőfeszítéseket tesz a magyar lófajták tenyésztésének felélénkítése érdekében, jelentős forrásokat hozzárendelve. A Kincsem program keretében pedig az általános iskolai oktatás része lett a lovaglás, ha van helyben lovarda. A lovastúra-programok kidolgozása, a lótartók, vendéglátósok, kovácsok, nyeregkészítők klaszterbe rendezése továbbépíti ezt a rengeteg mozaikkockából álló történetet — bontják ki a témát. — Nyugat-Európa már nem lovagolható, viszont a magyar parlament meghozott egy törvényt, mely szerint mindenütt, ahol gyalogos és biciklis turista elmegy, ott át kell engedni a lovast is — ez páratlan! A huszárhagyományok ápolása pedig országimázs szempontjából is rendkívül fontos, nagyon népszerűek a turisták körében az óránkénti huszárjárőrözések a budai várban, aminek a közösségi oldalakon sokmilliós tükrözése van.
Rácz Miklós huszárjelöltként erősíti a csapatot, merthogy egy év próbaidő leteltével lehet valakiből teljes jogú huszár, egy avatási szertartás és néhány próbatétel után, miközben az érintett egyebek között a lótartás és a történelem tudományában is elmélyed. A Szent László Huszáregyesület csakis férfiakat fogad maga közé — az, hogy valakinek saját lova legyen, nem feltétel, a pödört bajusz viszont igen.
— Budapesten laktam, ahol jártam egy lovasiskolába, majd családot alapítottam, és úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a fővárost, hiszen a gyerekeknek jobb vidéken — egyébként én is vidéken nőttem fel, Szarvason, Békés megyében — meséli. — Tordasra költöztünk tavaly szeptemberben, s a telek kiválasztásában szinte döntő volt, hogy a szomszédok lovat tartottak. Itt érdemes lesz szomszédnak lenni — gondoltam. A két szomszédom huszár, a mi csapatunk tagjai, és megkérdezték, volna-e kedvem csatlakozni, miközben én már nagyon vártam, hogy ezt megkérdezzék! Elvittek egy szokásos haditanácsra — ez az elnevezése a kéthetente megrendezett huszár-összejövetelnek —, s itt jelentkeztem, elfogadtak huszárjelöltnek. Ez az első túrám a csapattal.
A huszárok ellátogattak Zentagunarasra, Tornyosra, Csantavérre és Kispiacra, mindenhol nagy öröm és érdeklődés kísérte megjelenésüket, bemutatójukat.
Fotók: Tóthfalu Helyi Közösség
