A meglevő és most éppen akadozó globális gazdasági rendszer fenntarthatatlanságáról nagyon sokat hallunk és olvasunk. Az egyik leggyakrabban emlegetett felvetés, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a világgazdaságot. A károsanyag-kibocsátás, a gazdasági tevékenység melléktermékeként keletkező, hihetetlenül nagy mennyiségű hulladék olyan problémákat szült, hogy sokan egyenesen már az emberiség végnapjait emlegették. Már akkor, amikor még szó sem volt egy esetleges világméretű járványnak még csak az esélyéről sem.
Azt is nagyon sokan megállapították már, hogy a rendszer a jelenlegi formájában életképtelenné válik a jövőben. Az új utak keresésében több alternatíva is felvetődött. A legtöbbről eleve lerí, hogy utópisztikus elveken alapszik. A rendszerelmélet tudományának elvei szerint kellene a dolgokat szemlélni, ha egyszerű megoldásokat szeretnénk találni az esetenként végtelenül összetettnek tűnő problémákra.
Világunk mély válságban van. Hogy megtaláljuk az ebből kivezető utat, ismernünk kell a rendszer törvényszerűségeit, hogy felfedjük működésének hibáit. Olyan gazdasági rendszert szeretnénk, amely nem termel hulladékot, nincs károsanyag-kibocsátása, egyúttal mégis milliós számban teremt munkahelyeket, társadalmi tőkét épít, és ami egy nagyon lényeges szempont még az életképességéhez, nem jár magasabb költségekkel, mint a meglevő rendszer.
A természet valóban az egyik legtökéletesebb rendszer, melynek működése több milliárd éves alkalmazkodás eredménye. Nyilván csakis egy ilyen hatékony rendszer működését szem előtt tartva találhatunk megoldásokat egy valóban fenntartható gazdasági rendszer kialakítására. Viszont a természet könyörtelen. Az életképtelen eltűnik, az alkalmazkodni nem tudó fajok kihalnak. Az evolúció drámai folyamatában a fajok jönnek és mennek: élnek, versengenek, átalakulnak és alkalmazkodnak, végül kihalnak.
A kihalás egy faj vége. Minden fajnak van születési ideje, majd él egy darabig, végül eltűnik. A Földön valaha élt fajoknak mára a 95—99 százaléka kihalt. Az alkalmazkodásra, illetve versengésre képtelen fajok eltűnése új életformáknak ad lehetőséget az élet végtelen körforgásában. Az evolúció és a kipusztulás valamiféle egyensúlyban van. Darwin A fajok eredete című munkája szerint nem a legokosabb fajok és nem is a legerősebbek maradnak életben, hanem azok, amelyek a legjobban képesek alkalmazkodni, amelyek a legfogékonyabbak a környezetükben végbemenő változásokra. Ezt az elméleti koncepciót ránk, egyénekre alkalmazva kijelenthetjük, hogy az a civilizáció tud fennmaradni, amelyik képes alkalmazkodni a változó fizikai, társadalmi, politikai, morális és szellemi környezetéhez.
A régmúlt korokat különféle jelzőkkel illetjük, ismereteink azonban hiányosak. Félő, hogy ha fajunk túléli a következő évezredeket, a mostani időket egyszerűen csak úgy emlegetik majd, hogy a nagy romlás kora. De az is elképzelhető, hogy Földünk arra az útra lépett, hogy ismét megújítsa önmagát, mert az emberre zavaró tényezőként tekint, melyet ki kell vetnie magából. A klíma megváltozik, a sarkok jege megolvad, egyik természeti katasztrófa követi a másikat. Bizonyos nézőpontból a bolygó testén egy veszedelmes daganat vagyunk, melyet a természet egyensúlyának megtartásához el kell távolítani. Ha másként nem, hát úgy, hogy velünk együtt sok más faj is kihal.
Az egyetlen út, mely megmenthet bennünket attól, hogy kihaljunk, mint a dinoszauruszok, talán az, ha gyökeresen megváltozunk. Mert hiába képzeljük intelligensnek és okosnak magunkat, bizonyos nézőpontból minden alacsonyabb rendű lény értelmesebb nálunk, mert egyik sem pusztítja tudatosan a saját életterét. Kivételnek egyes vírusfajták számítanak, melyek azonban — bizonyos definíciók és ismérvek alapján — nem is tekinthetőek élőlényeknek. Ahogyan a Föld nélkül mi sem.
