A modern tudomány a mágikus kultúrából indult ki, hiszen az ember öröktől fogva kíváncsi volt, meg akarta ismerni a világot, illetve benne magát az embert. Ezen az úton haladva a mágikus kultúra átalakult, és kifejlődött belőle a tudomány, a vallás és a művészet.

Mindhárom a világ megismerésére törekszik, más és más módszerekkel. A tudomány a megismeréshez kétféleképp juthatott el, az analízis és a szintézis útján. A tudományosság az analízist választotta, s ezen az úton ismereteiben mind jobban specializálódott. A szakosodás még ma is tart, és ebben a folyamatos vizsgálódásban úgy elhatalmasodott az analízis, hogy a figyelem mindinkább arra irányul, milyen az elemzés tárgya, figyelmen kívül hagyva azt, aki/ami ezeket a tulajdonságokat magában hordozza.

Az analitikus látásmód, a specializálódás, az orvoslásra is áttevődött. Mind nagyobb szerepet kap a szakosodás, a figyelem mindinkább egy-egy szerv gyógyítására irányul, ami a részterületek ismeretanyagának nagymértékű növekedésével jár/járt. A szervekre való összpontosítás azonban oda vezetett, hogy jóval kisebb figyelem jut a beteg szervet hordozó személyre, mert a gyógyítás az analizált orgánumra összpontosul. A szakorvost a beteg szerv érdekli, a hatékony gyógyítás érdekében legszívesebben kiemelné a beteg szervet a páciensből, hogy alaposabban megvizsgálhassa, számára a beteg szerv hordozója másodlagos. Például a szívspecialista a beteg szívre figyel, számára a páciens egy tok, mely a beteg szervet hordozza. Ez a tok pedig, az egyén, kevésbé érdekli. Felmerül a kérdés, hova vezet ez az analitikus orvoslás, miközben a figyelem a részekre irányul, a szintézis háttérbe szorul, a beteg személyisége nem kap kellő figyelmet.

A hagyományos (biomedikális) egészségmodell szerint az orvostudomány akkora tudást halmozott fel, amely lehetővé teszi, hogy az emberi szervezethez úgy viszonyuljon, mint valamilyen szerkezethez, nem pedig élőlényhez. A test normális működése érdekében mind nagyobb teret kap a technikai felszereltség, a jártasság, mert az orvoslás figyelme arra irányul, hogy a szövetek és a molekulák rendben legyenek, elvonatkoztatva a betegtől, aki a szerveket, molekulahalmazokat magában hordozza. A figyelem a molekuláris és az elektrokémiai zavarok vizsgálatára fókuszálódik, mindinkább teret nyer az a nézet, hogy az egészségjavulás minősége és mennyisége a felszerelések, eszközök, gyógyszerek számának növelésével érhető el. A felhalmozott eszközökkel és tudással szinte a szervezet akár legkisebb alkotóelemeit is sikerül megvizsgálni, hasonlóan, mint valamilyen szerkezetet, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy élőlényről van szó.

Az orvosi technológia és a gyógyítás jövője, a betegségek kezelése farmakológiai és nem farmakológiai eszközökön alapszik, de alkalmazásukhoz különböző eszközökre, megfelelő fizikai tárgyakra van szükség

Az egészség így mennyiségileg is mérhetővé, kifejezhetővé válik, hiszen a megadott jellemző paraméterek alapján meghatározható, hogy az egyén mennyire tér el a normálértékektől. Ha az úgynevezett laboratóriumi orvoslásra gondolunk, láthatjuk, hogy az orvost és a beteget is a labori tesztek érdeklik. Az orvos feladata, hogy tudományosan elemezze a teszteket, gépek és szakosított technológiák segítségével. A gyógyítás további menete is nagymértékben függ a teszteredményektől, kevés figyelem jut a beteg tüneteire. A laboreredmények fontosabbak, mint a tünetek. A statisztikailag megszabott teszteredmények határozzák meg, hogy az egyén állapota normálisnak vagy abnormálisnak tekinthető-e, s a páciens, de bizonyos tekintetben az orvos véleménye is, másodlagossá válik. Ily módon lassan a betegségek kezelésének legjobb módja úgy alakul, hogy az emberi szervezetet a legkisebb alkotóelemeire bontják, az orvoslás szinte mérnöki jellegű tevékenységgé válik, hiszen az orvos úgy különül el a betegétől, ahogy a mérnök is képes elhatárolódni a tárgytól, szerkezettől, melyet éppen karbantart. Ezáltal a betegségek univerzális biológiai vagy lelki-élettani jelenségek, melyeket szomatikus kóros elváltozások vagy működési zavarok (molekuláris és elektrokémiai elváltozásokat) okoznak.

Az az elváltozás, amely nem vezethető le testi/szervi folyamatok szintjére, megmagyarázhatatlanná, rejtélyessé, irreálissá válik. A pácienst érő egyéb (pl. lelki, szociális) hatásokra kevés figyelem jut. Elgondolkodtató egy orvosi konzultáció esete: „Egy középkorú asszony jelentkezik orvosi kivizsgálásra elviselhetetlen, krónikus fejfájása miatt, s elmondja panaszát: alkoholista férje időnként testileg bántalmazza; szélütött, inkontinens anyósát neki kell ellátnia; ráadásul a fiát ki akarják zárni a középiskolából. Erre az egyik jelenlévő megkérdezi: de hát mitől fáj a feje?” Napjainkban az evidencián alapuló orvoslás, mely a definíció szerint nélkülözi a betegség pszichés aspektusát, az „érthetetlen” betegségek tömegjárványát eredményezte. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a modern medicina kimutatható sikeressége és hatékonysága spirálisan növekvő költségekhez vezetett — minél többre képes a medicina, annál költségesebb is.

Ezzel együtt ismerünk embereket, akik bizonyos tüneteket produkáltak, teljes kivizsgáláson estek át, de az orvosok a legkorszerűbb műszerek segítségével sem találtak náluk olyan szervi vagy szervrendszeri zavart, amely a tüneteket okozhatta volna. Ilyenkor „a betegnek két választása marad. Ha az orvosa nem tudja értelmezni és kezelni tüneteit: vagy orvost cserél, vagy tünetet” — figyelmeztet Popper Péter. A biomedikális medicina olyan egészségügyi paradoxonhoz vezetett, hogy napjainkra a tudomány és az orvoslás előrehaladtának köszönhetően egyre kevesebb betegnek és egyre több egészséges embernek egyre tovább kellene élnie a Földön. Elképzelhető, hogy a holisztikus szemléletmód hiányzik az orvoslásból, ahol például az orvos nemcsak a betegséget (megbetegedett szervet, testrészt), hanem a beteget is gyógyítja, az egészségét kívánja helyreállítani.

Elvárható-e a korszerű diagnosztikai eszközöktől, hogy felfedezzék, a betegnek „csupán” fel nem dolgozott lelki fájdalma, sérülése van, megszűnt lelkében a harmónia? Kérdezhetnénk: hogyan függnek össze a lelki és a testi folyamatok egymással? Jól tudjuk ugyanis, hogy ha a lelki problémát nem sikerül megoldani, átíródik testi síkra. Ilyen okok lehetnek: életvezetési nehézségek, szorongás, pánik, párkapcsolati és családi nehézségek, nem megfelelő konfliktuskezelés, gyász, válás, szexuális zavarok, iskolai problémák stb. Az epigenetika bizonyította be, hogy a betegségeket nem a sejten belüli génjeink okozzák, hanem a sejten kívüli környezet. A környezeti jel irányítja a gének kifejeződését, mert a sejten kívüli környezetből származó jelzés, miután eléri a sejtet, kémiai úton, a sejtfalon lévő receptoron át a sejtbe jut, s arra ösztönözi a DNS-t, hogy a génjelzésnek megfelelő fehérjét állítson elő. Ily módon hatnak génjeinkre a külső környezetből származó jelek, valamint az érzelmi stressz, a negatív gondolatok, melyek hosszú távon káros kémiai hatásokat idéznek elő szervezetünkben.

 Az epigenetika a környezet által előidézett változásokkal és azok átörökítésével foglalkozó tudomány

Szerencsére ugyanígy képesek vagyunk pozitív változásokkal, pozitív érzelmek előidézésével újjáépíteni beteg sejtjeinket, szerveinket, illetve szervrendszereinket. Egészségünk érdekében hasznos lenne megfogadni Naoki Higashida tanácsát: „A jövő az, amit fölépítünk.”