Hova tűnt a napsugaras szilfakereszt?

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Hova tűnt a napsugaras szilfakereszt?

Elárverezett falumelvadult temetőjébenújabban már egy szép nagynapsugaras szilfakereszt áll.(Cs. Simon István: Szilfakereszt) A valamikori falu helyén már csak a harangláb áll - A szerző fotóiSajnos, négy évvel ezelőtt elhunyt barátunk gyönyörű sorai már nem fedik a valóságot. A költeményben...


Elárverezett falum
elvadult temetőjében
újabban már
egy szép nagy
napsugaras
szilfakereszt áll.
(Cs. Simon István: Szilfakereszt)
A valamikori falu helyén már csak a harangláb áll - A szerző fotói

Sajnos, négy évvel ezelőtt elhunyt barátunk gyönyörű sorai már nem fedik a valóságot. A költeményben télállónak és bálványsúlyúnak nevezett szilfakereszt ugyanis már nem áll a terjáni temetőben. Több mint másfél évtizedig dacolt esővel, széllel, hóval, faggyal, majd engedett az enyészetnek. Fáját korhadás kezdte ki, ledőlt, lassan belepte a fű, a gaz.

Előkerült a napsugaras kör egy része

Nemrégiben érkezett a hír, hogy a terjáni temetőből eltűnt Vrábel János népművésznek és fiainak ez a méltóságteljes alkotása, a napsugaras szilfakereszt, amelyet 1994-ben, a falu felszámolásának negyvenedik évfordulójára emeltek. Arra járó ismerősünk csak a hiányát észlelte, az első pillanatban arra gyanakodott, hogy lelkiismeretlen emberek tüzelőnek hurcolták el. Ennek tudatában kerekedtünk fel Balázs Ferenccel, Csóka község alpolgármesterével, Cára Józseffel, a községi tanács tagjával és Maros Antallal, a Cs. Simon István Baráti Társaság elnökével, hogy a helyszínen győződjünk meg a szomorú valóságról.
,,Csóka és Jázova, valamint a Tisza és Monostor között kb. félúton, a Holt-Tisza íjszerű kanyarjában feküdt az a falu... Napfényes időben jól be lehetett látni és könnyűszerrel be lehetett járni ezt a területet, szűkebb szülőföldemet” -- olvashatjuk Cs. Simon Istvánnak a Teryen, Tarján, Terján című írásában, amely a Szülőfalum, Terján című kötetben jelent meg 1994-ben. A település már a középkorban is létezett, első írásos említése 1256-ból származik, eredetileg valószínűleg Tarjánnak hívták. Nem sokkal az ezredforduló után a közelében győzte le Csanád vezér Ajtonynak a seregét, és a vidék a birtokába került. Terjánról is vezet egy út, amelyet ma is Csanádi útnak neveznek -- persze, ha valaki még tudja, melyik az. A zentai csatában legyőzött török csapat is jórészt Terján mellett vonult, menekült vissza Temesvárra. Marczibányi Lőrinc földesúr 1783-ban telepítette újra a falut, a tiszteletére Lőrinczfalvaként is emlegették, de ez az elnevezés nem honosodott meg. Amikor 1954-ben megsemmisítették, az ott élőket pedig kényszerűen kiköltöztették, az egy évvel korábbi népszámlálás szerint 53 háztartása és 224 lakosa volt, iskolával és kápolnával is rendelkezett. A valamikori falu helyén csak a téglából készült harangláb áll -- kisharangja a csókai templom tornyában található --, a természet pedig az elmúlt évtizedekben visszahódította magának a területet. Talán túlságosan is. A harangláb körül megművelt földterületek húzódnak, az egykori temetőt egyik oldaláról szintén szántóföld, a másik oldalról egy mély, szennyvízelvezetésre szolgáló kanális övezi. A leszármazottak szerint az árverezés után az a bizonyos traktor nemcsak a nagyutca helyét szántotta fel, hanem az ősök nyugvóhelyéből is lekanyarított legalább két sort. A temető elkorhadt fakeresztjei és az idővel dacoló kőkeresztek, lehet belőlük még húsz-egynéhány, az embermagasságú gazban, tapadó bogáncsban, elvadult orgonabokrok és ördögcérna sűrűjében bújnak meg. Az utolsó temetés a hatvanas évek legelején volt.
Tétován torpantunk meg a dzsungelszerűen burjánzó, áthatolhatatlannak tűnő növényzet előtt, amikor egy hang szólalt meg a sűrűből:
-- Jó napot kívánok! Ha be akarnak jönni, ott oldalt, az orgonabokrok mellett van egy keskeny, alig látható ösvény.
Miután átverekedtük magunkat a ruhánkba akaszkodó, marasztaló ágak között, egy kis tisztáson a jelenleg Zentán élő, de terjáni születésű Lukácsi Sándort üdvözölhettük. Éppen a kidőlt keresztet nézegette.
-- Évente egyszer-kétszer kijárok ide, most éppen Nagykikindára tartok, s gondoltam, benézek a temetőbe, hiszen négy testvérem nyugszik itt -- magyarázta nekünk.
Megtaláltuk a napsugarat ábrázoló kör két részét, de a lassan földbe olvadó, fekvő kereszttel nem tudtunk mit kezdeni. A helyreállítása jóval több időt igényelne, mint ez a röpke látogatás. Pár kőkeresztet is lefényképeztünk, közöttük Lukács Pálét és Gyémánt Istvánét. Róluk megtudtuk, hogy 18-19 éves fiatalemberek voltak, amikor a negyvenes években Csóka környékén találtak egy bombát. Ifjúkori kíváncsiságuk az életükbe került, egymás mellé temették őket.
A lehangoló látvány hatása alatt csendben indultunk haza. Először csak magunkban fogalmaztuk meg, majd hangosan is kimondtuk: ezt nem lehet ennyiben hagyni. Terján Csóka történelméhez tartozik, Cs. Simon Istvánnak köszönhetően pedig bekerült a magyar irodalomba is. Költészetének legmeghatározóbb motívuma, örökös témája éppen Terján volt, az a falu, amely már csak a lelkekben és az emlékekben él.
Nemcsak a napsugaras szilfakeresztet kellene felújítani -- ha egyáltalán lehetséges --, hanem a temetőt is körül lehetne keríteni, sőt, egy kis bekötőút kialakítása sem lenne hiábavaló. Egy alapos nagytakarítás után nem ártana a még meglévő kereszteket nyilvántartásba venni, felirataikat átmásolni, dokumentálni. A legjobb lenne, ha egy fiatal néprajzos érdeklődését keltené fel ez a téma, hiszen kiváló dolgozatot írhatna belőle. Miközben tovább tervezgettünk, szóba kerül az is, hogy végső ideje lenne a csókai városi könyvtárat Cs. Simon Istvánról elnevezni, majd -- gondolatban -- egész alakos szoborba öntöttük Pista barátunk alakját, és a könyvtár előtti padra ültettük. Ha mindezeket sikerülne megvalósítani, akkor a csókai temetőben levő ''kolerás köröszttel”, az egykori paplak sarkán álló Móra Ferenc-mellszoborral és a Kremenyákon lévő kopjafával olyan emlékhelyeink lennének, amelyek megerősítenék az itt élőket, elhitetnék velük, hogy érdemes a szülőföldjükön maradni. Még akkor is, ha jövőre tíz alatt lesz azoknak a magyar kisdiákoknak a száma, akik első osztályba indulnak a csókai általános iskolában. Ott, ahol valamikor, az én gyermekkoromban, még három magyar osztály volt.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink