Pintér József Péterrévén született, Szenttamásra nősült, a községi bíróságon hivatalnokként dolgozott évtizedeken át, majd a történelmi VMDK szenttamási körzeti elnökeként tevékenykedett. Kitartó, többéves munkájának eredményeként jelent meg a Szennyes diadal című kötet, melyben teljeskörűen, minden apró mozzanatra kiterjedően dokumentálta Szenttamás és a környező települések 1944. évi tragikus őszének a történéseit és az azokat követő, megpróbáltatásokkal teli időszakot. Művéért a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944—45 Alapítvány 2015-ben emlékéremmel tüntette ki — az alapítvány kuratóriuma 2013-ban alapított emlékérmet a délvidéki magyarságot ért tragikus atrocitásokat feltáró, a történelmi adósság rendezését és az emlékezést támogató, bátor, önzetlen tevékenység elismerésére. A kutatót az idén életműdíjban részesítette a VMMSZ. A már említett kötet, illetve a megjelenés előtt álló, „…és megszólaltak a szülőföld néma sebei” című, a péterrévei eseményeket feldolgozó könyv olyannyira hozzájárul a vajdasági magyarság kulturális és közművelődési, közelebbről történelmi tudatának megvilágosításához, hogy ezen alkotásaival érdemessé vált a Magyar Életfa díjra — áll a méltatásban.

Pintér József

Taposom a nyolcvanhetet — fogalmaz beszélgetőtársam, és máris arról mesél, hogy másnap könyvbemutatója lesz Szegeden (a VMDK Szegedi Tagozata Közhasznú Közművelődési Egyesület szervezésében február 8-án mutatták be a Szennyes diadalt), és örül annak, hogy találkozhat ismerőseivel — vannak itt hozzám hasonló sorsú emberek, akiket az élet átsodort a határ magyarországi oldalára —, az érdeklődőkkel, bemutathatja nekik az életművét, és elmondhatja, milyen tragikus események érték a délvidéki magyarságot (és németséget) 1944 őszén a partizánok részéről. Hamarosan Jánoshalmán is bemutathatja a könyvet, ennek pedig azért örül, mert annak idején ő maga kezdeményezte a testvérvárosi kapcsolatot Szenttamás és a Bács-Kiskun megyei település között, illetve itthon, Vajdaságban is szeretné népszerűsíteni a kiadványokat. Remélem, érdeklődnek a könyv iránt, mert részben az ő sorsukról is szól — hangsúlyozza, és hozzáteszi, a Keskenyúton-alapítvány gondozásában jelenik meg hamarosan a péterrévei ’44-es krónika. Szeretném megélni, hogy meg tudjam szervezni, és legyen olyan egészségem, hogy végre is tudjam hajtani ezt a szándékot — mondja.

— Fél évszázadig éltem Szenttamáson. Megéltem két határváltoztatást is: a Délvidék visszacsatolását ’41-ben, hatéves gyerekként, és utána az úgynevezett partizán felszabadítást, mely nekünk nagy vérveszteség volt, kilencéves gyerekként, ám akkoriban nem tudtam felfogni a súlyát. Amikor 1960-ban Szenttamáson megalakult a bíróság, és ott állást kaptam hivatalnokként, fordítóként, nagyon sok dolgot hallottam, holttá nyilvánítási és hagyatéki eljárások kapcsán, hogy ott micsoda borzalmas dolog is ment végbe, és éreztem a fonákságát annak, hogy miközben ártatlan embereket gyilkoltak meg, azt hirdették, hogy fasiszta tömeggyilkosokat végeztek ki. Egyre több információhoz jutottam hozzá, miközben elolvastam jó néhány szerb monográfiát is. Aztán megalakult a magyar érdekvédelmi szervezet, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, és annak elnöke, Ágoston András, valamint alelnöke, Vékás János megkerestek azzal a kéréssel, hogy alapítsak helyi szervezetet Szenttamáson. Politikával addig nem foglalkoztam, de mivel magyar ügyről volt szó, és saját tapasztalatból ismertem a szenttamási állapotokat, a magyarok oly mértékű megfélemlítését, amely önkéntes némasághoz vezetett, elfogadtam a felkérést. Dr. Ribár Béla akadémikusunk is arra biztatott, hogy mivel vannak jegyzeteim, okvetlenül készítsem el Szenttamás 1944/45-ös monográfiáját, mert az egy fehér folt Bácska területén. Több mint félezer azonosított áldozatot sikerült megneveznem. Ennek a kutatásnak a során nemcsak szenttamási, hanem később péterrévei áldozatok adatai is hozzám kerültek, melyeket azért tartottam fontosnak feljegyezni, mert péterrévei származású vagyok. Sikerült kapcsolatot teremtenem a tartományi levéltárral és a Zentai Történelmi Levéltárral, onnan is tudtam adatokat szerezni, és így összevetni a szájhagyományt meg az írott levéltári adatokat, melyek nagyon sok esetben kiegészítették egymást. Így jelent meg végül 2014-ben a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában Szenttamás krónikája.

* Az ön családjában is volt áldozat?

— Közvetlenül a tömegmészárlás alkalmával nem. Óvatosságból apánk kocsira rakott bennünket, és mindannyian egy Gunaras melletti tanyán bújtunk meg, ott éltük meg a frontvonal átvonulását. Apám később, a kötelező beszolgáltatások idején vált áldozattá. A nagyapámnak két és fél lánc földje volt, apám művelte feléből, de a kötelezettségnek nem tudott eleget tenni, őt már nem vitték el, mert öregember volt, de elvitték apámat rabnak, akkor már nem a szerbiai szénbányákba, hanem a Bácskában elkobzott nagybirtokok egyikére. A becsei Dungyerszky-birtokon töltötte apám a rabságot, ahol megrúgta egy ló, és a lórúgás helye elrákosodott, abban halt meg nem sokkal a szabadulása után.

* Életcéljának tartotta, hogy az 1944/45-ös adatokat, történéseket kikutassa és könyvben megjelentesse?

— A könyvvel azt a célt igyekeztem elérni, hogy a történelemhamisításon nevelkedett utódaink ne szégyelljék a fasiszta rabló- és tömeggyilkosoknak kikiáltott, a hazug vádak és a másság gyűlöletét öröklő csőcselék kegyetlen kínzásaival kicsikart vallomások alapján, rendes bírósági eljárás és védekezési jog nélkül meghozott döntésekkel tömegesen meggyilkoltatott ártatlan őseiket, mert a tömeggyilkosok a keresztény erkölcsök szerint háborús bűnösöknek minősíthetőek, akiket soha nem ért utol a megérdemelt büntetés.

Beszélgetőtársam azt is felelevenítette, hogy a ’90-es évek elején, Vajdaságban harmadikként vagy negyediként, megemlékezéseket szervezett a tömegsír közelében. Előbb fakereszttel jelölték meg a helyet, majd az ártatlan áldozatok előtt tisztelegve emléktáblát állítottak, és névsorolvasással egybekötött világi és egyházi megemlékezést szerveztek. A majdnem fél évszázados küzdelemmel, nemegyszer politikai nyomásgyakorlás ellenére végzett szenttamási kutatásait nem a saját neve ismertté tevése céljából, nem is egyéni haszonszerzésért csinálta, hanem — ahogy fogalmaz — a sorstárs szenttamási magyarság félelemtől gerjesztett önkéntes némasága feltöréséért és bátorításukért, hogy nyilvánosan megemlékezzenek ártatlan mártírjaikról.