Hol vannak irodalmunk terei?
Szerda Zsófi
2021.05.06.
LXXVI. évf. 16. szám
Hol vannak irodalmunk terei?

A jugoszláviai magyar irodalom terei című kötet szerzője Roginer Oszkár. A könyv a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg, s az intézet közösségi oldalán követhették ennek bemutatóját az érdeklődők. A szerzőt Patócs László kérdezte.

Oszkár újvidéki kutató, ám az elmúlt években térben egy kicsit eltávolodott vidékünktől, szellemileg — ahogyan a könyv is mutatja — viszont nem, hiszen rajta tartja a kezét az irodalom ütőerén. A „vándorkutatói életmódról”, ahogyan Patócs fogalmazott, így mesélt: 

— Az elmúlt hat-hét évben valóban sokat költöztem. 2010-ben diplomáztam, aztán Pécsen kezdtem meg doktori tanulmányaimat, ezt követte Horvátország és Ausztria, jelenleg pedig Csehországban élek. Olyan életmód ez, mint a vándorművészeké a maga prekariátus törvényein belül, azokkal a félelmekkel és velejárókkal együtt. Egy idő után megszokja az ember, hogy bőröndből öltözködik, és csak annyit költ, amennyit ki tud spórolni, ha a következő projektumból nem lenne semmi. Sok barátra teszel szert, akik segítik a kutatómunkád, és vice versa. A nemzetközi akadémiai kapcsolatok úgy működnek, hogy a kutatók olyan idősek, mint én, ez az első generáció, mely ennyire mobilis. Természetesen a járvány sok mindent felülírt, a Zoomot és a Meetet nem is ismertük, de beleivódott ebbe az életmódunkba, megváltoztatta azt. Kérdés, hogy ha visszaállunk, mi lesz az új normalitás.

A következő kérdés arra vonatkozott, vajon mi vezette a szerzőt afelé, hogy megírja A jugoszláviai magyar irodalom terei című munkát, mely egy majdnem 400 oldalas könyvmonstrum, nem az a tömör munka, amelyet Oszkártól az Újvidéki Rádióban megszokhatott kérdezője.

— 2010-ben pályáztam meg a Márton Áron kutatói ösztöndíjat, naiv módon ambiciózus programmal, de megnyertem, viszont szűkíteni kellett. Az identitások, nacionalizmuselméletek érdekeltek, a kollektív identitás, a társadalom emlékezetpolitikával foglalkozó része. Ezt aztán a térrel való azonosulás, a tér művészetek által történő strukturálása felé szűkítettem. Egyúttal ez volt a Pécsi Tudományegyetemen végzett akkor még leendő doktori disszertációm témája is. Dr. Thomka Beáta segített ebben nagyon sokat — meséli Roginer, majd ezután azokról a töréspontokról beszélgettek, amelyek köré a könyv épül. Fordulópontokról. — Az első fejezet az 1992-től 2000-ig tartó időszak, a ’92-es évszám Jugoszlávia szétesése számomra, hiszen irodalmi példák alapján ekkor vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy az a tér, amellyel egy közösség azonosult, nem létezik tovább, illetve nem abban a formában. A 2000. év egy új remény, kilábalás, új tértapasztalat kialakulása, 2010 pedig a kutatás végpontja, a kettős állampolgárság bevezetésének éve, mely adminisztratív esemény. 1945 egy ugyanilyen paradigmatikus töréspont, és nem csak azért, mert véget ért a II. világháború. Ez nem egy magától értetődő töréspont a csehszlovákiai, a romániai s a magyarországi magyarság esetében, hiszen ott ’49-ig sok esetben ugyanazok a struktúrák reprodukálódtak. Jugoszláviában nem ez az eset áll fenn, itt teljesen felszámolták a polgári sajtót, 1944 októberétől háromnaponta szűntek meg lapok. Bánáttól nyugat és észak felé haladva megszűnt a Becskereki Lapok, aztán az újvidéki, zentai helyi lapok. Azaz ahogyan a Vörös Hadsereg háromnapos léptékkel haladt előre, úgy szűntek meg. Egy új sajtóstruktúra alakult ki, ami a kutatás vázát is adta. Tehát 1945 egy paradigmatikus töréspont emlékezetpolitikában, identitáspolitikában, térértelmezésben, sajtótörténeti, társadalomtörténeti szempontból. Ezután következett öt év az ’50-es évekig, amikor is a sajtót és a térértelmezést egy kontrollált politikai technológia határozta meg. Az ’50-es évektől pedig már lehetett egy kicsit másként írni, más tereket, helyszíneket is bevonni, a kontrollmechanizmusok is csökkentek, ezért ezt külön kezeltem egészen a ’60-as évekig, ahol megint történt egy töréspont, a jugoszláv modernség szocialista modernségbe ment át, írókongresszusokat tartottak, melyeken magyar írók is részt vettek. A ’60-as években is voltak töréspontok, viszont a térértelmezésben a kontinuitás volt a jellemző. Az 1968-69-es diáktüntetések, a horvát tavasz, a liberális frakciók leváltása a kommunista szövetségen belül stb. Aztán jöttek a ’80-as évek, a liberalizációs hullám, a Híd, Magyar Szó, Képes Ifjúság, Új Symposion, mely utóbbi egy szerkesztőségi és világlátási megújuláson esett át. Ez az időszak 1992-ig tartott, amikor is szétesett Jugoszlávia. Megszűnt egy tértapasztalat. Valami elmúlt, de még nem lehetett tudni, mi következik.

Mint Oszkár meséli, kutatásában a vajdasági s a jugoszláviai magyar nyelvű sajtóorgánumokban megjelent irodalmi szövegeket elemezte, hiszen a könyvek később jelentek meg, a közlés első helyei a folyóiratok voltak. Kitért azokra a helyi jellegű lapokra is, amelyek a térreprezentáció, az azzal való azonosulás, az emlékezetpolitika térspecifikus aspektusai szempontjából relevánsak voltak. Olyan szövegekre is, amelyek nem jelentek meg kötetben, hiszen alkalmi szerzők írták őket, főleg fiatalok, viszont ezek mind lényeges helyi jellegű kezdeményezések voltak. Zentán, Topolyán, Feketicsen, Moravicán, és így tovább.

— Ezekben fontos helyi jellegű szövegekkel találkoztam, ahol a lokalitás került előtérbe. Annak ellenére, hogy 1945-től kutattam, átnéztem az 1920-tól induló időszakot is, a magyar nyelven Jugoszláviában megjelent anyagokat is, és nagy kincsekre lehetett bukkanni. A szerzők ebben az időszakban el lettek hallgattatva, nem kerültek be sehova. A Muravidék című lapban például magyar hazafias versek is megjelentek az orosz frontról, ráadásul két nyelven. Ezt nem említi a jugoszláv magyar irodalomtörténet, hiszen ’45 után a politikai költészet más irányba fejlődött, így a térinterpretációs stratégiák is. Mást kellett prezentálni az olvasónak, hiszen mással kellett azonosulnia. A trieszti válság például nagyon sok helyen megjelent. Thurzó Lajos, Gál László, Fehér Ferenc, Majtényi Mihály is írtak erről, ezeket a témákat melegen tartva. Végtelenül érdekes témák ezek, elsősorban az a politikai költészet, amelyet a szocialista realizmus képviselt. Sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen érdekes lenne megírni a XX. század magyar politikai költészetének történetét.

Oszkár könyve nemcsak irodalomelméleti elemzés, hanem egy földrajzkönyv is — mondja Patócs. Arra is kíváncsi volt, a szerzőnek van-e kedvenc domborzati formája. Diplomatikus a válasz:

— Minden tájformának megvan a saját szépsége. Érdekes például, hogy a két világháború között nagyon erős volt a lokalitás. Mindenki a saját városáról, falujáról írt, és tengerirodalom is létezett már ekkor, nem a Symposionban jelent meg először. Igaz, hogy ekkor még nem az irodalom élvonalába tartozó szerzők írtak róla, s ez a tenger a felsőközéposztály, valamint az olaszok tengere volt. A lokális horvát lakosság nem volt része a tájnak, ez a váltás az ’50-es években történt meg, amikor a jugoszláv munkásság számára is elérhetővé vált a Riviéra. Nincs kedvenc tájformám, a mód érdekel, ahogy ezek megjelennek. A jugoszláv domborzat, a közép- és a dél-szerbiai helységnevek akkor bukkantak fel, amikor a fiatal szerzők 1951-ben bevonultak katonának, s onnan küldték novelláikat a Hídba vagy a Magyar Szóba. Dalmácia városai pedig akkor, amikor az Új Symposion szerzői elkezdtek oda fesztiválokra járni. Tolnai, Domonkos írásaiban sokszor megjelentek. 1946 és 1948 között például Gál László felszólításra írta verseit építkezésekről, hidakról, rakpartról, alagútról, ez is izgalmas térinterpretációs stratégia. Felsejlik ugyanis a hatalom oldaláról megjelenő intencionalitás. Az országot és helyszíneit be kellett építeni a közösségi identitásba. Ami még izgalmas terep, azok a tankönyvek, melyek már hatéves kortól fontos szerepet töltöttek be. Emellett minden korosztálynak megvolt a rászabott sajtóorgánuma is: Mézeskalács, Jó Pajtás, Ifjúság Szava, majd az ebből kifejlődő Képes Ifjúság, az Új Symposion, mely a magyar akadémiai lakosság lapja, stb. Nem az az érdekes tehát, hogy mi jelent meg, hanem az, hogy miért, hol, és ki irányította.

Ahogyan sokan mások, Roginer is egy másik térbe migrált. Erről az új valóságról így mesél:

— 2010 után sokan Magyarországra költöztek, vagy még messzebbre, külföldre. A könyvkiadás is sokszor koprodukcióban történik, vagy magyarországi kiadók adják ki vajdasági szerzők könyveit, sokan már középiskolába, egyetemre is oda járnak, tehát az, hogy a vajdasági irodalom jelenleg mi, és mitől az, ami, valamint hogy ez miként jelenik meg a külföldképpel és a hazai térrel párhuzamban, nagy kérdés 2010 után. Azaz mitől lesz egy irodalom valamilyen, és nem valami más?

Aki tudja a választ, az mesélje el nekünk, addig is olvassák el Roginer Oszkár könyvét.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..