Táncházi hangulatkép (Dóri jobbról a második)

A legutóbbi, sorrendben XXI. Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőn az énekszólisták B korcsoportjában Petrec Teodóra torontálvásárhelyi harmadikos kisdiák harmadik díjban részesült, bácskai Duna-menti népdalokkal. Tavaly Tóth Lacikával énekkettősben vitték el a harmadik díjat az A-korcsoportban. Laci most a József Attila Művelődési Otthont képviselve rábaközi dalokat adott elő. A háznak Dóri is oszlopos tagja. A 2004. évi tornyosi Durindón a ,,nagyok' mellett, a Kőműves Kelemennében énekelt szólót.
Művelődési házak, szakkörvezetők vetekednek egymással e kékszemű, szőke, talpraesett leánykáért. Mi sem természetesebb ennél, hiszen, ha kell, táncol, dalol, szaval, csengő hangon mesél. Őszinte, megkapó mosollyal. És ez már fél siker. Ha kigyúlnak a reflektorfények, és bizonyítani kell, nyoma sincs a lámpaláznak. Ám, ha dicsérik, faggatják, bizony alaposan belepirul!
- Elsős voltam, amikor Tatár Ica néni bejött az osztályunkba, és megkérdezte, ki szeretne népi táncra járni. Azonnal jelentkeztem. Az első próbákat Lukács Imre koreográfus vezette. Egy előző órán tanult dalt énekeltünk éppen, amikor magához hívott a csoportból és megdicsért: - Szép hangod van - mondta. Maradandó élmény volt. Majd Mérges Eszti nénivel Szabadkára mentünk a Nemes Nagy Ágnes szavalóversenyre, és az első nyilvános siker után a zentai mesemondó versenyen is felléptem. Ezt követte az éneklés. Így kezdődött.
Barbu Erzsébet tanárnő, zenepedagógus is nem mindennapi tehetséget vélt felfedezni Dóriban. Szakfelügyelete alatt a leány tavaly zongora szakra iratkozott a pancsovai Jovan Bandur Zeneiskolába. Az idei népzenei vetélkedőre ugyancsak a tanárnő védőszárnyai alatt készült fel. Kilépve a hírkeretek közül, testközelbe kerülnek a sikert megelőző gondok, nehézségek is. A mindennapok. Ilyenkor jönnek képbe az eddigi ,,háttérmunkások', a szülők. Valéria és István.
- Nem vagyok elfogult, de a leányunk óriási magabiztossággal rendelkezik, ami mindenképpen gördülékenyebbé teszi a dolgokat. Őszintén szólva jobban izgultam, mint ő, akinek ismeretlen emberek előtt kellett dalolnia - nyilatkozta az anya.
Osztálytársai körében közkedvelt, és a tanítónője, Staniæ Anna sem panaszkodhat rá. Rendszerető és következetes a tanulásban, munkában egyaránt. Ez is családi vonás. S mi van akkor, amikor talán nyűgös a próbálás, ólomsúlyú a tánccipő, netalán szorít is?
- Egyszer-kétszer előfordult még a kezdetekben, hogy közbe kellett szólnunk nyafogás miatt, de ez ma már nem kérdés.
Az adai Vadvirág Hagyományápoló Táborban tanultak kapóra jöttek Dórinak a két legutóbbi táncházban is: az ördög útját (Drumul dracului) bizony nem olyan egyszerű eljárni! Az időközben teljesen megújult magyar népitánc-csoportban olykor a fiatalabbak oktatásában is besegít a csoportvezetőnek.
- Tanító néni leszel, ha nagy leszel? - fordul ki belőlem akaratlanul a ,,bölcs' kérdés. Késő visszavonni.
- Vagy fodrásznő, vagy énekesnő, esetleg valami más. Ezen én nem gondolkodtam! Hiszen még kicsi vagyok - válaszolja nevetve. S már fut is játszani.
Az örökösen vissza-visszatérő gondolatok közé tartozik az erkölcsi támogatás utáni első legfontosabb tényező: az anyagi fedezet kérdése.
- Mezőgazdasági magánvállalkozó vagyok, és ez mindenképpen nagyobb anyagi biztonságot, teret, szabadságot tesz lehetővé a családunknak, mint ha a tönk szélére sodródott, helybéli faipari kombinátban maradtam volna annak idején - kerekítette le az apa a beszélgetést. - István fiunk biztos léptekkel halad a bácstopolyai állatorvosi technikumban, Dórinak viszont szép jövőt jósolnak a hozzáértők a szólóének terén (is). Bizonyos fokig lemondás ez részükről. Játékról, csábító szórakozásokról. Nekünk pedig... Szóval nem a gyerekeink vannak értünk, hanem mi vagyunk a gyerekeinkért! Erről sosem szabad megfeledkeznünk!