* Hogyan kezdődött a pályafutása, mikor került először kapcsolatba ezzel a munkával, hivatással?

— 1991 óta dolgozom a zentai levéltárban. Előtte egyetemista koromban diákmunkaként indult az ismerkedésem az intézménnyel, a nyári időszakban. Amikor eljött a szeptember, az akkori igazgatónő megkérdezte, maradnék-e dolgozni, az egyik kolléganőt helyettesíteni. Elvállaltam, azzal, hogy akkor én még levéltári kezelőként kezdtem. Később szereztem levéltárosi szakképesítést, szakvizsgát. A kutatással 1994-95-ben ismerkedtem meg, volt egy nyugdíjas munkatársunk, mgr. Dobos János, a levéltár volt igazgatója, a szabadkai levéltárban is dolgozott. Az ő koordinálásával kezdtük el ezt a tevékenységet, bevezetett bennünket a levéltári kutatás folyamatába. Budapesten, az Országos Levéltárban kutattunk Zenta monográfiájával kapcsolatban. Ami a saját kutatásaimat illeti, azok 1998-ban kezdődtek el. A kommunális vállalat akkor fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte, és ez alkalomból a néhai Szloboda János tanár úrral írtuk meg ezt a történetet közösen. 1999-ben, a NATO-légitámadások idején az anyakönyvi hivatal iratanyagát kellett átmenekíteni a városházára, hogy egy helyen legyen, és ha valami történne, ne semmisüljenek meg az adatok, mivel elektronikus nyilvántartás akkor még nem létezett, csak papíralapú. Az átszállítás során összekeveredtek az anyagok, és rendszerezni kellett őket, jegyzőkönyvet készíteni. Olyan bejegyzésekkel találkoztam itt, hogy az I. világháborúban zentai katonák estek el. Ekkor kezdtem el arról gondolkodni, hogy az I. világháborúról csak általános információink vannak, hol folytak a harcok, mely hadszíntereken, stb. Ennek a munkának a során kaptam betekintést a történelemnek abba a korszakába, amelyről keveset tudunk, hogy valójában hány zentai vesztette életét az I. világháborúban. Így elkezdtem szisztematikusan átnézni az anyakönyveket, aztán láttam, hogy a tárgyhoz kapcsolódnak bírósági adatok is, mert nemcsak a háborúban elesett katonák, hanem az eltűntek is szerepelnek a jegyzékekben, akiket később holttá nyilvánítottak. Így a bírósági iratanyagokat is meg kellett nézni, a hadigondozási iratanyagot, a hadiözvegyek, hadiárvák iratait, akik segélyt igényelhettek. Ide kellett még adatokat gyűjteni, iratokat csatolni, és így kezdődött ez a történet. Amikor 2001-ben megjelent ez a kötet, akkor láttam, hogy van lehetőség, ismerem a forrásokat, elkészülhet Kanizsára, Adára vonatkozóan, a mi gyűjtőterünk ugyanis Horgostól Bácsföldvárig terjed, ez öt község. Szenttamás kivételével négy községre vonatkozólag ezt is sikerült elkészíteni. Valójában ott kezdődött az elmélyült levéltárosi kutatómunka, amikor aprólékosan össze kellett gyűjteni és adatbázisba rendezni az anyagot.

* A mai generációknak leginkább úgy tudjuk átadni a történelmi értékeket, ha személyes életutakra bontjuk le. Ön milyen személyes életutakat kutatott, kiket emelne ki, akár vidékünkről, akár tágabb értelemben véve a Kárpát-medencében?

— Ez a lényege, így fogható meg: ha azt mondjuk, 1 millió ember életét veszítette egy háborúban, az csak egy szám, de ha lebontjuk, és a mi helyi szintünkön meg is nevezzük őket, hiszen leszármazottjaik ma is élnek, ez egész más fénybe helyezi a dolgokat. Az I. világháborút nevezik nagy háborúnak. A nagy háborúban kell megtalálni a kisembert. Számtalan ilyen személyes történetet megírtam. Internetes blogon, a Vajdasági Előretolt Helyőrségben, a Magyar Szóban is jelentek meg ilyen jellegű írásaim, pl. Gombos Zoltán zentai származású tábornok életútjáról, aki a ’30-as években Győrben hunyt el. Dr. Rajki Márton 1956-os mártír is zentai származású, itt, a városunkban végezte a gimnáziumot, az Újpesti Forradalmi Bizottság elnöke volt, 1958-ban a kádári megtorlás során halálra ítélték és kivégezték. Tiszteletére Zentán ma már emléktábla áll a városháza aulájában. A XXI. századi ember, a fiatalok leginkább e személyes történetek által tudják megérteni a „nagy történelmet” is, hiszen ezek az emberek, például az egyszerű földműves, akit besoroztak, és a lövészárokban harcolt, valahogy, valahol — ha nem is olyan jelentősen, mint dr. Rajki, de — alakították a történelmet.

* Milyen kutatások folynak, illetve folytak a levéltárban?

— A többi közt a zentai bíróság történetét is megírtam, amikor 135 éves lett az intézmény. Az utóbbi időszakban pedig gazdaságtörténettel foglalkozunk a levéltárban. A határon átívelő IPA-projektum keretében készült egy gazdaságtörténeti kiadvány. Minderről azt érdemes tudni, hogy 1876-tól a Szabadkai Törvényszék volt a cégbíróság. Mi ezt az időszakot kutattuk egészen 1920-ig. Összeállítottunk egy, a vidékünkre, a Tisza mentére, valamint Szabadkára vonatkozó cégjegyzéket, és erről jelent meg tanulmánykötet magyarországi kollégáink közreműködésével. Nem véletlen mindez, hiszen maga a Dél-Alföld egy egységes gazdasági egységet alkotott egykor. Mi a tanulmánnyal arra próbáltunk, illetve próbálunk rávilágítani, hogy mindez akár ma is így működhetne. A gazdasági kapcsolatok valójában hidakat alkothatnának, és megszüntethetnék a fizikai határokat. E mellett az ipartörténet mellett van még egy érdekes visszatekintésünk a közelmúltra Szocialista ünnepek Zentán címmel. Ezt a kiadvány sok fotóval illusztráltuk annak érdekében, hogy az emberek könnyedebben tudjanak betekinteni az egykori ünnepek hangulatába. A legfrissebb kutatásunk pedig az 1800-as évek utolsó évtizedeihez kapcsolódik, és a közjegyzőség történetét mutatja be. Nagyon érdekes visszatekinteni arra, hogy egykor milyen szerződéseket kötöttek a közjegyzők. Adásvételi és házassági szerződéseket, meghatalmazásokat próbálunk adatbázisba rendezni, mely dokumentumok akár a családtörténeti kutatások kapcsán is hasznosak lehetnek. A kutatás eredményeit egyébként digitalizáljuk, és megtekinthetőek a világhálón. Manapság egyébként is nagyon divatos a levéltárakat szolgáltató intézményeknek nevezni, úgy hiszem, a digitalizációval valójában ezt is tesszük, azaz szolgáltatunk a közvélemény irányába. Egy levéltár ugyanis nem lehet öncélú, hanem olyan kutatásokat kell folytatnia, amelyek érdeklik az embereket. Ha nem így történik, akkor, mondhatni, csak egy holt tőkénk marad.

* Feltételezem, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetés részben a fentiekben említett kutatások eredményének is szól. Hogyan éli meg ezt az elismerést?

— A díjak elsősorban megerősítések, és bizonyos értelemben életműdíjnak is tartom a Magyar Arany Érdemkeresztet, melyet vélhetően a harminc esztendő munkájáért kaptam. Magáról a díj történetéről annyit szeretnék mondani, hogy még a tavasszal értesített arról a VMSZ elnöke, hogy jelölni fognak a kitüntetésre. Abból a mondásból kiindulva, hogy ha kínálnak, fogadd el, ha vernek, szaladj el, én természetesen örömmel elfogadtam a jelölést. Természetesen egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy meg is fogom kapni. De augusztus 20-a környékén kiderült, hogy igen. Persze amellett, hogy nagyon jólesik, azt is el kell mondani, hogy nem a díjakért dolgozik az ember. Hanem az olyan telt házas könyv- és kiadványbemutatókért, előadásokért, amilyenek például a szabadkai magyar főkonzulátuson, az Országos Levéltárban vagy éppen a szabadkai városháza dísztermében folytak.