Gyerek még nem várta így a téli szünidőt, mint maga a szerbiai oktatási miniszter — a nyakigláb örök kamasz, Srđan Verbić. Zseninek tartják (és a maga szakterületén nyilván az is), de hogy miniszternek nem való, az is biztos. Száz százalékban alkalmatlan erre a posztra, akár belátja, akár nem. De állnia kell a sarat. Akkor is, ha „nem bír el” (hiszen kommunikálni sem tud) a sztrájkoló pedagógusokkal. Moccanni pedig nem mer: rendíthetetlenül áll ott, ahová a kormányfő helyezte, akár egy ólomkatona.
Szóval: megértem, hogy nagyon-nagyon várta a téli vakáció kezdetét. A szünidőt, mely tűzszünetet hoz. Ahol elcsöndesedik a folyamatos verbális adok-kapok. És mindenki jól megnyugszik majd. Mondom, megértem. De azt föl nem tudom fogni, hogy egy ilyen miniszter — aki deklaráltan „nem ért e pedagógusok nyelvén” — miért visz magával „erősítésként” egy másik minisztert, akiből bizonyítottan hiányzik minden empátia, és akiről előre tudni: amint kinyitja a száját, valakit felbőszít?! Pedig ez történt.
December 25-én Belgrádban, a kormány épületében az oktatási miniszter sajtótájékoztatót tartott a pedagógussztrájk aktuális kérdéseiről. Felszólalt az államigazgatással és az önkormányzatokkal megbízott miniszter, Kori Udovički is. Először felmondta a leckét, elsorolta a takarékoskodással kapcsolatos hazafias szólamait. Aztán közölte a tanárokkal, hogy ne számítsanak semmilyen anyagi segélyre, mely pótolhatná azt a pénzt, amelyet elvisz tőlük a fizetéscsökkentés. Végezetül kijelentette: „Ha valamiben valóban hiszünk, akkor ekkora fizetésért is motiváltan és jól végezhetjük el a munkánkat.”
A kioktató hangnem és a motiváltság felemlegetése pedig azoknak a tanároknak szólt, akiknek az átlagfizetése 39 000 dinár — 5 000 dinárral kevesebb, mint a szerbiai átlag! „Illetlen megnyilatkozás, szomorú és nagyon szánalmas a miniszter asszonynak ez a kijelentése” — reagáltak a szerbiai pedagógusok, akik éppen a téli szünidőre készülődtek. A vajdasági tanítók és tanárok már vakációztak — sokan éppen karácsonyt ültek, amikor Kori Udovički ilyen szépen felköszöntötte őket.
A hölgy egyébként volt már miniszter, és nem ez az első vérlázító kijelentése. Annak idején, 2002-ben Szerbia energetikai minisztereként a villanyáram árának drágítása és az új tarifarendszer bevezetése kapcsán így nyilatkozott: „Azok a nyugdíjasok, akik arra panaszkodnak, hogy nem tudják fizetni az áramot, majd szépen eladják a nagy lakásukat, és lesz pénzük a számlákra.”
Akkor a nagy lakásokban dőzsölő (?!) nyugdíjasokat oktatta ki. Most a tanárokat. Mégsem üzenjük meg neki, hogy „hölgyem, tanítson Ön egy hónapon át havi 39 000-ért”. Ne mondjuk, ne tegyük — ez az ő szintje, nem a pedagógusoké. De kérdezzenek tőle. Kérdezzünk.
Kérdezzük meg az államigazgatással és önkormányzatokkal megbízott miniszter asszonyt: milyen kritériumok alapján adott a kormány december utolsó napjaiban Kragujevac városának 300 millió dináros támogatást? Miért az a város kapta a legmagasabb összeget (rendkívüli juttatást), ahol az államfő, Tomislav Nikolić fia, Radomir Nikolić az új polgármester? A 300 millió dinár pedig pontosan annyi pénz, amennyit 73 000 tanári fizetés csökkentésével lehetett megtakarítani decemberben...
Aztán: milyen kritériumok alapján kapott az államtól újévi támogatásként 200 milliót a szintén haladók vezette Niš — ezt az összeget pedig 37 000 általános orvos fizetésének a csökkentésével lehetett összeszedni...
Vagy: a szintén SZHP-vezetésű Újvidék Télapó-csomagjába miért 120 millió dinár kerül — honnan és mi célból?
