— Nem vagyok még hatvanéves, vagyis elméletileg még munkaképes vagyok — mondja félig tréfálkozva Ferenc. — Talán ez volt a legfontosabb érv, amikor meghoztuk a döntést, hogy külföldre megyünk. A feleségemmel és két fiunkkal már a kezdet kezdetén felvettük a magyar állampolgárságot, mert régóta úgy érzem, hogy a mi országunk sohanapján kerül az EU-ba, itthon pedig hosszú időbe telik, hogy az életet megfelelő mederbe tereljék. Nekem már nincs annyi időm, hát útra keltünk, habár sem ismerősünk, sem állásígéretünk nem volt. De amíg idáig jutottunk, rengeteg keserűség, csalódás ért, ami meggyorsította az útra kelésünket. Az idősebb fiam befejezte a középiskolát, a közgazdasági iskolában idegenvezetői tudást szerzett, mely semmit sem ért, hiszen nálunk az ilyenekre nagyon ritkán van szükség. És ha van is, jó előre lehet tudni, kit vesznek fel egy-egy meghirdetett állásra. A fiatalabb fiam akkor volt elsős gimnazista, utána egyetemre akart menni. A feleségem okleveles jogászként egy közjegyzői irodában dolgozott mint gyorsíró. Én egy száz munkást foglalkoztató magánvállalkozásban dolgoztam, ahol a tulajdonos öccse volt a mindenható. Soha annyi megaláztatásban nem volt részem, mint abban a hat évben. Nemcsak a szaktudásomat, hanem a szorgalmamat, viselkedésemet is megkérdőjelezte a gazda testvére, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megalázzon. Egy alkalommal már nem bírtam tovább, és azt mondtam, ha nem hagyja abba, felmondok. Erre annyi volt a válasz, hogy az neki ünnepnap lesz, mert a helyemre legalább tízen várnak! Hát elmentem.

Velünk élt az anyám, az apám elég fiatalon meghalt. Anya nagyon ragaszkodott az unokáihoz, a feleségemmel is jól kijött, és amikor közöltem, hogy elmegyünk külföldre, anya összeesett. Rengeteget beszélgettünk, kértem, jöjjön velünk, de nem akart. Azzal érvelt, hogy ő apámnak hűséget ígért, és ez a síron túlra is vonatkozik. Próbáltam megmagyarázni az itthoni helyzet kilátástalanságát, a fiaim bizonytalan életútját, de azzal érvelt, hogy itthon sem hal mindenki éhen. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő egyedül marad itthon. Egy vasárnapi ebéden a megtakarított 80 euróját akarta odaadni azért, hogy a következő szöveget vésessem a sírkövükre: Ha erre jártok, jóbarátok, dobjatok ránk egy szál virágot. Szerinte ugyanis nem lesz, aki virágot tesz a sírjukra. Mivel nem volt testvérem, számolni kezdtem, hány sírról kell gondoskodnom. Elhaltak az apám szülei, az apám, az anyai nagyszüleim, anyám nővére, aki öreglány volt, egyszóval sokan vannak, akik nyugvóhelyére legalább halottak napján egy csokor virágot kell tennem. De ezt nem mondtam ki hangosan. Úgy éreztem, az a kötelességem, hogy olyan irányba tereljem a gyerekeimet az életben, hogy ne kelljen éhbérért dolgozniuk. Persze, tudtam, hogy Nyugaton sincs kolbászból a kerítés, de legalább megbecsülnek, és minden, munkával töltött percet tisztességesen megfizetnek.

Végül másfél év készülődés után elmentünk. Eredetileg Svájcba akartunk, de végül Németországban kötöttünk ki. Tudja, akik hamar visszajönnek, azt mondják, kint sem lehet érvényesülni. Az igaz, hogy nem esnek tőlünk hanyatt, de mindenki kap esélyt — és vagy kihasználja, vagy nem. Mi lassan illeszkedtünk be, türelmesen, nem hangoskodva. Az idősebb fiam tavaly megnősült, a menyem bánáti származású, Svájcban már harminc éve élnek rokonai, akik nekik is találtak állást, viszont a lakást ők keresték. Én még három évet dolgozom, akkor lesz jogom nyugdíjra. A feleségem nem is állt munkaviszonyba, a fiatalabb fiam befejezte az egyetemet, és most az Egyesült Államokban van gyakorlati munkán. Tavaly nyáron meghalt az anyám. Azóta már háromszor voltam itthon, de anya szövegét nem vésettem a síremlékre. Ahogy öregszem, egyre inkább úgy érzem, engem hívnak az itthoni sírok. Ezt komolyan mondom. Sokszor álmodom, hogy a szüleim sírján van egy műkoszorú, hosszú, fehér papírszalaggal, melyet a szél úgy mozgat, mintha egy hosszú, fehér kar integetne felém. Nem tudom biztosan, a halál jelzi-e, hogy hiányzom neki, vagy a már elhunyt hozzátartozóim integetnek, hogy észrevegyem őket. És most nem tudom, mit tegyek. Igennel válaszoljak a sírok hívására, vagy a fiaimnak mondjam, hogy ha beteg leszek, hozzanak haza, hogy itthon haljak meg. Ők már ide nem jönnek vissza, hiába is integetnék nekik a túlvilágról. Mert én nem igyekeztem beléjük palántálni, amit a szüleim belém: otthonod lehet több is, de hazád csak egy van.