Milyen gyorsan elmúltak az évek! Mintha tegnap lett volna, amikor az első születésnapján tetőtől talpig vagány farmercuccba öltöztetve tipegett az utcán. Aztán túléltük középiskolás korában a punkkorszakát, a változó színű hajkoronát, az ijesztően kifestett szemet. Az első tetkójához még tőlünk kért engedélyt — a mintát velem választotta ki, a tetoválószalonba az apja kísérte el —, a másik kettőt már a tudtunk nélkül varratta magára. Emlékszem, a harmadiknál nagyon kiakadtam, néhány napig nem szívesen szóltam hozzá. A térde alatt lévő gyíktól még ma is idegenkedem, csakúgy, mint a szobájában halmozódó, gyíkot ábrázoló díszektől, tárgyaktól. Nem értem ezt a gyíkőrületet meg a legújabb hóbortját, a fehéresen szőke haját sem, de bizonyára nem is kell, nem az én dolgom. Ha neki tetszik...

De nem nosztalgiázni akarok, sőt, nem is szeretem ezt a személyes hangvételt, nem az én stílusom. Egy anyának azonban, ha az anyák napjáról akar írni, akkor nyilván a saját gyermeke jut elsőként eszébe. Csak azután az édesanyja vagy a nagymamája.

Olvasgatom a különféle női lapok, blogok tanácsait, hogy nem kell sem „szuperanyának”, sem „bezzeganyának” lennünk. Sokszor nem is sikerül, bármennyire akarjuk. Vagy éppen azért? És hogy állunk a „majd én másként csinálom” elhatározással, melyet akkor bizonygattunk és mondogattunk, amikor még nekünk parancsoltak, minket fedtek meg, amikor még mi voltunk a gyerekek.

Az anyák napja anyjának, az amerikai Anna M. Jarvisnak egyébként, aki elhunyt édesanyja emlékére találta ki ezt a napot, nem született gyermeke. Egész életét arra áldozta, hogy megakadályozza az általa alapított ünnep üzletté válását. Éppen ezért május első vasárnapja legyen CSAK a mosolyé, a kedves szavaké, a szereteté. Ami gyakran sokkal nehezebb, mint ajándékot venni.

Költőink gyönyörű versekben állítottak örök emléket az édesanyjuknak. Gondoljunk csak Petőfi Sándor Füstbe ment tervére vagy József Attila Mamájára. Bizonyára mindenki látja, amint „Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen.” Vagy ahogyan „a bögrét két kezébe fogta, / úgy estefelé egy vasárnap.” Weöres Sándor cinkévé vagy szellővé szeretett volna változni, de bármilyen alakban kószálna is a világban, mindig visszaszállna az anyja ablakára. Dsida Jenő az édesanyjának írta a legszebb dalát, de említhetném Kosztolányi Dezsőt és Ady Endrét vagy Ratkó Józsefet, aki Zsoltárt fogalmazott az anyák halhatatlanságáról, akiknek a világ összegyűjtött kínját kell kibírniuk.

Folytathatnám még a felsorolást, talán a végtelenségig, de közben hazaért a lányom. És bizonyára haragszik majd, ha megtudja, hogy beleírtam a vezércikkbe.