Akkoriban a legfontosabb mozzanat az eljegyzés volt. Annak alkalmával a vőlegény elkészített egy írásos dokumentumot (ketubbát). Ebben kötelezettséget vállalt egy meghatározott összegre, mely a halála vagy válás esetén megillette a feleségét. Az eljegyzés után a felek jogilag férj és feleség lettek, a házasság pedig akkor vált érvényessé, amikor a nő beköltözött a férje házába. A jegyesség alatt a nő részéről elkövetett hűtlenség házasságtörésnek számított, és elegendő volt a megkötött szerződés érvénytelenítéséhez. József is ebbe a helyzetbe került, mivel Mária a jegyességük idején lett várandós és nem a Józsefhez való költözése után (Mt 1,18). Egy bizonyos idő elteltével a férj a házába fogadta a feleségét, ahogyan József is tette Máriával, miután az angyal álmában eloszlatta aggodalmait. A tényleges egybekelést pazar lakodalmi mulatsággal ünnepelték meg. Ilyen volt a kánai menyegző is, melyre Jézust és tanítványait is meghívták (Jn 2). Érdekes mozzanat, hogy a házasságnak a judaizmusban igen fontos szerepe volt, az evangéliumok mégsem említik, hogy Jézus nős volt-e, vagy sem. A szokás szerint a vőlegényt este egy, fáklyákkal vagy lámpásokkal felszerelt, fiatal nőkből álló csoport kísérte az ünnepség helyszínére, ahogyan arról Máté is beszámol a tíz hajadonról szóló példabeszédben (Mt 25,1—13).

A mulatság után az egybekelt pár visszavonult, hogy a nászágyban teljesítse be frigyét. Máté ezért is tartja fontosnak megjegyezni, hogy József Jézus születéséig nem ismerte meg feleségét (Mt 1,24—25). A válás elméletileg nem ütközött különösebb nehézségekbe, de a zsidók nagyon ritkán éltek ezzel a lehetőséggel. A rabbik jobbára ellenezték, és hangsúlyozták a házasélet áldásait, melyek között a gyermekszülés volt a legfontosabb. A gyerekek feltétlen engedelmességgel tartoztak szüleiknek. A Szentírásban az áll, hogy Jézus is engedelmes volt, és ő maga is hivatkozik a bibliai parancsolatra, mely kimondja, hogy a gyermek szó szerint köteles tisztelni a szüleit (Mk 7,10). Az elsőszülött fiú bizonyos előjogokat is élvezett. Az örökségből dupla rész járt neki, és az apja halálával ő vette át a családfő szerepét. Jézus a kereszten rendelkezett anyja jövőjéről, és a „kedvenc” tanítványra, Jánosra bízta őt (Jn 19,26—27). Ebből is feltételezzük, hogy József akkor már nem élt.

A válás

A zsidó törvények szerint a házasság felbontását csak a férj kezdeményezhette. A farizeusok is megkérdezték Jézust, hogy a férjnek el szabad-e bocsátania a feleségét (Mt 19,3). A váláskor a férfi olyan dokumentumot adhatott a nejének, amelyben elismerte, hogy a továbbiakban semmiféle jogot nem formál rá, ezáltal az asszony tetszése szerint bármikor újra férjhez mehetett. De az elégedetlen nő is bírósághoz fordulhatott, mely kényszeríthette a férjet, hogy írja meg a válólevelet. Jézus a következő állásponton volt: „Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét — hacsak nem paráznasága miatt —, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör” (Mt 19,9).

A nők társadalmi helyzete

A nők szerepe a zsidó társadalomban szinte kizárólag a háztartásra korlátozódott, és az asszonyok irányították a háztáji gazdaságok működését is. Szabadon rendelkeztek a birtokukban lévő ingó és ingatlan vagyontárgyakról, amit a férj köteles volt tiszteletben tartani. A nők legmegbecsültebb szerepe azonban mindenekelőtt az anyaság volt. Aki nem szült, szánalom tárgyává válhatott. Ezért is számított az isteni kegyelem különös megnyilvánulásának, amikor a meddő Erzsébet gyermeket fogant (Lk 1).

Az asszonyok megözvegyülésük esetén igen nehéz helyzetbe kerültek, de a törvénynek volt egy kitétele, mely bizonyos esetekben megoldást kínált a számukra. Eszerint ha egy férfi gyermektelenül halt meg, akkor a bátyja köteles volt elvenni az özvegyét, és minden tekintetben gondoskodni róla (Mk 12,19).

(Gerhard Kroll és J. R. Porter nyomán)