Bizonyára ilyen érzelmekkel, nosztalgiával indultak a Magyarcsernyén hatvan évvel ezelőtt végzett diákok is az osztálytalálkozóra, melyet éppen az őszi hónap első napjára terveztek. A rendkívülisége ennek az eseménynek az volt, hogy hat évtized után először látták egymást, és a tanító néni meg az osztályfőnök is jelen volt.

A gyülekezőre Magyarcsernye központjában került sor, majd szentmisét szolgáltattak a Szent Ágota-templomban mindazokért a pedagógusokért és diáktársakért, akik már nincsenek az élők sorában. A szentmise után átvonultak a Petőfi Sándor Általános Iskolába, és a titkárnő, Nagy Erzsébet jóvoltából még a régi napló is előkerült. Az osztályfőnöki órán ebből szólították fel szép sorjában az egykori diákokat.

A Szűcs házaspár

A Szűcs házaspár — Korom Júlia tanítónő és férje, András, az osztályfőnök, aki több tantárgyat is tanított — Óbecséről érkezett erre a jeles rendezvényre. Mindketten elmondták, igencsak meglepődtek, amikor felkereste őket az egyik volt diákjuk azzal a kérdéssel, hogy eljönnének-e az osztálytalálkozóra. Nagyon örültek a meghívásnak, mert ennyi év után már nem is merték remélni, hogy esetleg látják még az egykori tanítványokat. Nagyon jó generációként tartják számon az akkori tanulóikat, és érdeklődéssel hallgatták végig a történetüket. Büszkeséggel töltötte el őket, hogy — mint kiderült — mindannyian szépen feltalálták magukat az életben.

— Talán ez is azt mutatja, hogy amit mi annak idején tanítottunk nekik, ők mindazt tökéletesítették. Mi mindketten itt, Magyarcsernyén kezdtük a pályafutásunkat, pontosan hatvanhat évvel ezelőtt. Örültünk, hogy ide kerültünk, mert nagyon megtetszett nekünk ez a falu. Jómagam 1945-ben jártam először Magyarcsernyén, kocsival mentem végig az utcán Szerbcsernyére iparkodva a bátyámhoz, aki az ottani kórházban dolgozott. A csernyei ablakok teli voltak muskátlival, és ez nagyon tetszett. Amikor később megtudtam, hogy itt dolgozhatok, fogtam a kerékpárt — mivel Udvarnokon éltem —, és elbicikliztem a faluba, hogy megnézzem a munkahelyemet. Azonnal kaptam egy első osztályt, de csak két-három hónapra, mert utána átszervezték az iskolát, és engem a felső tagozatosokhoz tettek át. Testnevelést tanítottam, amit valóban nagyon szerettem — mesélte Szűcs András.

A tanító néni, Júlia még hozzáfűzte, hogy Magyarcsernyéről Óbecsére kerültek, ma is ott élnek. Két fiuk született, az egyik Magyarcsernyén, a másik Szerbcsernyén. Ma már hat unokájuk és négy dédunokájuk van, akik Kanadában élnek.

Interjú a fő szervezővel

A Nagybecskereken élő Vetró Ferenc volt a fő szervezője ennek a rendkívül jó hangulatú osztálytalálkozónak. Arra a kérdésre, hogyan történhetett meg, hogy eddig egyszer sem jöttek össze, azt felelte, erre nem igazán tudja a választ, mindenki élte a saját életét, tette a dolgát. Mindig csak vártak, vártak, és szép lassan elmúltak az évek, viszont most már rájöttek, hogy ha szeretnének még találkozni, akkor lépniük kell. A Magyarcsernyén maradtaktól érdeklődött a többiek felől, összevetették, ki kinek tudja a telefonszámát, és amikor begyűjtöttek néhányat, jött az élvezetes tevékenység, a hívogatás. Amikor beleszólt a telefonba, általában nagy csodálkozás, öröm és nosztalgiázás következett. Mindenki nyitott szívvel fogadta a találkozás lehetőségét, habár néhányan egészségügyi okok miatt nem tudtak jelen lenni, egy régi osztálytárs hollétére pedig nem derült fény. Összesen 52-en voltak, amikor megkezdték a tanulmányaikat, majd 26-an fejezték be a nyolcadik osztályt. Most viszont csak 9-en gyűltek össze az osztálytalálkozóra, habár 12-en vannak még az élők sorában. Azt nem tudni, megismétlik-e a találkozót, pedig néhányan hangsúlyozták, jövőre is jó lenne újra együtt lenni.

Ismét az iskolapadban

A véndiákok közül Kurunczi Gyermán Veronika elmondta, tanítónő lett. Oromhegyesen él, és mint fogalmazott, neki igencsak „egyenesre” sikeredett az életútja, hiszen a diplomája megszerzése után, húszévesen megkezdte a munkáját az oromhegyesi iskolában, és ötvenöt évesen onnan ment nyugdíjba. Darusi (Csicsai) Etel Nagybecskerekre került, virágtermelővé vált a családjával, és még ma is aktív nyugdíjasként tevékenykedik, besegít a növények nevelésébe. Radics (Vincze) Ilona Magyarcsernyén maradt, nagyon szereti a földművelést, minden munkából kiveszi a részét. Férje korai halála után traktorvizsgát tett, majd huszonöt éven át járta a határt, szántott-vetett, minden munkát ő végzett el. Három éve már inkább a vejei dolgoznak, ő pedig a tanácsaival próbál hozzájárulni a termeléshez. Úgy érzi, megérte a sok, nehéz munka, mert a gyermekei mind egyetemet végeztek. Az unokákra is nagyon büszke, csak az a kár, hogy messze vannak. Dorombés Etel negyvenévesen kapott munkát, a nagybecskereki kórház szülészeti osztályán dolgozott, hatvanöt évesen ment nyugdíjba. Karácsonyi (Gyermán) Ilona Kisoroszon él, férjével ötvenhárom éve kötött házasságot, két gyermekük született, a fia Adán él, a lánya Budapesten, és a legnagyobb öröme, amikor a négy unokájától, akiket nagyon szeret, kap egy-egy ölelést. Kovács (Berta) Irén elmondta, egy fia született, két unokája és öt dédunokája van. Hét éve özvegyült meg. Mihályfi Szilágyi Mária is Magyarcsernyén maradt, a nyolcadik osztály után nem folytatta a tanulmányait. Eleinte földműveléssel foglalkoztak a szüleivel, később a férjével együtt iparkodtak, hogy haladjanak előre. Egy fia született, ő Újvidéken él. Bajúsz Ilonka is részt vett az osztálytalálkozón, akinek ugyancsak tartalmas élete volt. Az összejövetelen előkerültek a régi osztályképek, és mindannyian megkeresték magukat rajtuk.

Csoportkép hatvan év után

A véndiákok nagy szeretettel gondoltak vissza az iskolás éveikre. Az alapról, melyet a magyarcsernyei iskolában kaptak, csak szépet, jót meséltek, szinte egymás szavába vágva. Mint mondták, még mindig vissza tudnak emlékezni egy-egy leckére, vagy bárki belekezdhet egy versbe, azon nyomban tudják folytatni. Rendkívül nagyra becsülik a tanítóikat, tanáraikat, mert egy kicsit az életre is nevelték őket, és a találékonyságukat is részben nekik köszönhetik.

Egy félmondat erejéig megjegyezték, ők bizony nem is érzik magukat hetvenöt éveseknek. E sorok írója is megerősítheti, hogy ennyi fiatalos lelkületű, pozitív gondolkodású, hetvenes éveiben járó embert egy helyen már valóban rég látott!  

A szerző és Nagy Erzsébet felvételei