Az utóbbi évtizedek meghatározó doktrínája a liberalizmus, mely a szabadpiacok mindenhatóságát hirdeti. A merkantilizmus azonban mégsem tekinthető végérvényesen túlhaladott elképzelésnek, noha hirdetői sem tagadják, hogy bizonyos tételeit felül kell vizsgálni.

A merkantilizmus hívei kezdetben azt állították, hogy az állam gazdaságpolitikájában olyan intézkedésekre van szükség, amelyek a nemesfémek felhalmozását segítik elő. Ezt az elképzelést a későbbiekben számos kritika érte, hiszen a felhalmozott aranyat, ezüstöt, kincset és pénzt nem lehet például megenni, vagyis ezek önmagukban nem számítanak a jólét alapjainak. Tágabb értelemben a merkantilizmus az állam és a magánvállalatok egyfajta szimbiózisa, a kölcsönös előnyökön alapuló együttélés — és nem biztos, hogy a jövőben ez nem lesz egy jól alkalmazható elv. A modifikált merkantilista modellek ma is jól működnek, gondoljunk csak az ázsiai országokra. Igaz, ezeket a rendszereket a legtöbbször nem ezzel a jelzővel illetik, hanem állami-vállalkozói együttműködésről, üzletbarát állampolitikáról beszélnek.

A mostani nyugati világ (birodalom) elődjének a Római Birodalom tekinthető. Évszázadokon keresztül domináns és prosperáló hatalomként működött. Voltak időszakok, amikor a hanyatlása elképzelhetetlennek tűnt. A történelem ezt így jegyzi, viszont a Római Birodalom aranykora idején is voltak más értékrendeket preferáló kultúrák, melyek demográfiai potenciálja évezredeken át messze meghaladta a nyugati világ elődjeként számontartott birodalomét.

A 2008. évi világgazdasági válság kitörésekor sokan tudni vélték, hogy a globális világrend hanyatlása megkezdődött. Az agónia folytatódik. A teljes összeomlás azonban — ha nem sikerül elkerülni — nem fog egyik napról a másikra bekövetkezni. A Római Birodalom hanyatlása is évszázadokig tartott, így ha ökológiai katasztrófák nem gyorsítják fel, lehet, hogy a mostani világrend hanyatlása is eltarthat akár még évszázadokig is. A végkifejletet a mai emberek már valószínűleg meg sem érik.

A folyamatok azonban felgyorsulhatnak. A kapitalizmus létezésének meghosszabbításához paradox módon egy kommunista diktatúra elképesztő eredményei járulnak hozzá. A történelem során még egyetlen ország modernizációs folyamata sem eredményezett ilyen hosszú ideig tartó gazdasági növekedést, mint Kínáé. Ez az ázsiai állam sajátos szimbiózist alakított ki a világ nyugati részével és annak vezető államával, Amerikával. Ez a viszony az, amely egy kereskedelmi világháborúvá is fajulhat, ami viszont egy égészen érdekes fejlemény.

Enyhe túlzással ma már mindent Kínában gyártanak. Ennek pedig az a következménye, hogy Kína folyamatosan tarolja a világ exportpiacát, hiszen a nyersanyagok és az energiahordozók iránt állandó jellegű, hatalmas keresletet gerjeszt. A termelés ugyanis inputok nélkül nem lenne fenntartható, annak ellenére, hogy maga is jelentős nyersanyagbázist birtokol.

Bizonyos vélemények szerint Kína csupán azért tud ilyen szédítő növekedési tempót elérni, mert elmaradottságából, az alacsony bázisból eredően van honnan növekednie. Még olyan vélemények is vannak, hogy a kínai gazdasági adatok nem pontosak. Az is ellentmondásokat rejt magában, amikor azt állítják, hogy mára a kapitalizmus tagadása lett — Kínában megtestesülve — a fejlődés motorja. A kínai modell ugyanis lényegét tekintve egy kommunista diktatúrával megspékelt vadkapitalizmus.

Egy másik megállapítás szerint a kínai siker titka csupán a rendkívül olcsó és óriási mennyiségben rendelkezésre álló, könnyen elérhető munkaerő. Ennek cáfolata viszonylag könnyű! Ha ugyanis valóban ilyen egyszerű volna a titok nyitja, akkor az utóbbi években országunk is szédületes tempóban fejlődött volna.

Érdekes lesz a közeljövőben megfigyelni, hogy a kínai és amerikai gazdasági rendszerek különbözősége mennyit nyom a latban. George Friedman magyar származású biztonságpolitikai szakértő A következő száz év című könyvében a nyugat súlyának csökkenésével számol, miközben továbbra is az USA lesz a globális katonai és gazdasági hatalom.