Ötvenhárom nyarán kerültem a 7 Naphoz. Szabadka akkoriban Újvidékhez mérten gyér forgalmú, csendes határváros. Személygépkocsit alig látni az utcákon. A Zombori úton laktam Kollin Józseffel egy szobában. A szekerek zörgésére ébredtünk. A vasalt lópaták pattogását a keramiton nem lehet elfelejteni. Ez volt számomra az üde és békességes szabadkai hajnalok ismérve. A dinnyepiacon kezdtem ismerkedni a várossal, majd a palicsi villamoson észrevettem, hogy több utas azt az újságot olvassa, amelyet a Minerva rokkant rotációsán nyomtatnak.
Különös dolog szemtől szembe ülni az ismeretlen olvasóval. Figyelni, melyik oldalnak melyik cikkén akad meg a tekintete, várni a hatást és tudomásul venni, hogy a nagy mondanivaló miként fullad bele egy unalmas ásításba. Az újság egyszerre az élet részévé válik, s megszűnik a szapora szerkesztőségi értekezletek és bölcs lapelemzések tárgya lenni. Szabadkán szerették az újságírót. Megszólították, meghívták, tanácsot adtak neki. Még a nyomdászok sem haragudtak rá.
A 7 Nap szerkesztősége olyan volt, mint a nyílt utcai bolt, ahova vásárlási kötelezettség nélkül járnak az emberek. Mozgalmas. Bejön Munk doktor a táskával, köszön, körülnéz, aztán odafordul hozzám, az ismeretlenhez:
— Hát magának, fiam, mi baja?
— Nekem? Semmi bajom, doktor úr.
— Azt én nem hiszem. Az újságírók mind betegek. Ha majd komolyra fordul, szóljon nekem — mondja, és Galamb János akkorát nevet, hogy a szomszédos szobából átjön Győri Péter, a főkönyvelő megnézni, kit ugratnak. Ugrattak mindenkit. Nagy Ferenc igazgatónak fia született, s az örömhírt a 7 Nap első oldalán nyomtatták ki — három példányban. A három példány közül egy természetesen az igazgató asztalán volt reggel. Ilyen volt a régi 7 Nap… Kötelékében Steinitz Tibor, Brezsán Gyula, Gál László, Kollin József, dr. Braun István, Lévay Endre, Kolozsi Tibor dolgozott…
Kollin József, jócskán túl a negyvenen, riportokat írt és kerékpáron járt az adatok után. Ezenkívül kéziratokat olvasott, javított, szerkesztett, tördelt és gyakran preferánszozott Nagy Ferenccel és Kolozsi Tiborral.
A tördelés napjai feledhetetlenek. Az egész szerkesztőség ott lábatlankodik a nyomdában. Ennek következtében egyszer egy kész oldal ólomsorai széthullottak. Közös erőfeszítéssel azonban sikerült helyreállítani a dolgokat.
Csütörtökön reggel kezdődött, s valamikor pénteken hajnalban végződött. Akkor testületileg levonultunk a körforgógéphez várni az első lappéldányokat. A tördelés főparancsnoka, a „hajóskapitány” Kollin József. Jó volt vele átvirrasztani az éjszakát. Elmesélte a régi Becskerek sok-sok históriáját. A Vékony Náci eseteit, a Híradó című lap egyetlen, minden cikkhez pászoló kliséjének történetét, és a cirkuszi oroszlánt, amellyel a nézőket ijesztgették, pedig olyan öreg volt, hogy csak darált hússal táplálkozott.
Egy alkalommal pirkadatkor megjegyeztem:
— Jóska bácsi, ránk virradt a halványlila szabadkai hajnal!
Odajött, kinézett az ablakon és megkérdezte:
— Hol olvastad ezt a halványlilát?
— Sehol. Hát nem látja?
Valóban halványlila — magyaráztam nagy szakértelemmel, gondolván, ha az újsághoz nem is, de a hajnalhoz valamit konyítok.
Kollin József összevonta a szemöldökét, átnézett a galagonyafák csúcsainak ritkuló ágai között és kijelentette:
— Az ég kék.
— Én halványlilának látom…
— Nem baj az — mondta erre —, csak ne felejtsd el, ezt nekem is el kell hinnem.
Elment Kollin József, elment Brezsán Gyula, Munk Artúr, Braun István, a doktor úr sem cipeli a humoroldal klisét Gazsi bácsi asztalához, Muhi János sem akarja, hogy meghallgassuk a tegnapi vicc poénját, Csépe Imre sem követeli a nagyobb honoráriumot, és Gál Lászlót is elbúcsúztattuk tavaly a sivár újvidéki temetőben…
Múlnak a nehéz évek. Én sem látom már mindig egyértelműen halványlilának a szabadkai hajnalt. Öregszünk. Csak a 7 Nap marad mindig fiatal és mindig fiatalabb.
(Megjelent a 30 éves 7 Napban, 1976-ban.)