Kedves Hét Nap-olvasók!

Lóci vagyok, zenész. Így alakult, mert mindig ez érdekelt, pedig a végzettségemet tekintve portugál- és filmszakos tanár vagyok. De pont ez a belső késztetés, hogy mennyire szeretek és akarok(!) zenélni, tartott itthon az Erasmusok helyett, tartott a koncerttermekben a sok pénzzel kecsegtető multik helyett, és tartott életben a lelki összeomlás helyett. Most pedig egy kicsit (jól mondja a Konyha) hajótörött egy lakatlan szigeten minden zenész, mert nem csinálhatja azt, amit szeret és akar. Hiszen egyedül is el lehet cincogni a nagyszobában, de ez egyrészt zenésztársak nélkül, bevallom, nem az igazi, másrészt meg (ami talán még fontosabb) közönség nélkül sem ér túl sokat. Mert a koncerteken tényleg hihetetlen érzés, hogy egyes dalokat, melyeket megírtál a hálószobában, együtt énekli x résztvevő, és ebben a közös örömben feloldódnak, sőt, többek lesznek az egyes emberek összegénél. És ha a világ háta mögött ez az x csak tíz ember egy kocsma sankjánál, az is végtelenül feltölt hétről hétre.

Most ezek az élmények nincsenek, de ez nem baj. Azért nem, mert a legtöbb kolléga felfogta, hogy csak a social distancing, a #maradjotthon nyújt valódi alternatívát ahhoz, hogy előbb vége legyen ennek az előre hozott vakációnak, a kényszerpihenőnek, a furcsaságnak, és újra azt lehessen csinálni, amit annyira szeret. Mert ha az nem elég érv az otthon maradáshoz, hogy megkíméljük sok ezer embertársunk életét, akkor ezekkel az egyszerű, önző mondatokkal kell operálni. Maradj otthon, hogy minden olyan lehessen újra, ahogy azt szeretted!

Mert amit tenni lehet, azt most tegyük meg! Ölelés és hála érte mindenkinek!

(Folyt. köv.)

Csorba Lóci