Kíváncsisággal és érdeklődéssel olvastam Farkas Zsuzsa Székely Erzsébettel készített riportját, melyben Székely Tiborra, a nagy világutazóra és humanistára emlékeztek abból az alkalomból, hogy most lenne 95 éves. Nemes a szándék és az akarat, mellyel emléket állítanak városunk nagyjának, nem hagyva a feledésbe veszni nevét: különösen becses a visszaemlékezés akkor, amikor ezt nem hivatalos vagy tudománytörténeti szempontok alapján teszik meg, hanem egy igazán belső, emberi oldalról megrajzolt portré körvonalazódik ily módon.
Amiért mégis reagálni vagyok kénytelen, az a riport utolsó hasábján (29. oldal) - a valóságtartalom megkérdőjelezhetetlensége mellett is - megfogalmazott magánvélemény társadalmi hatása: az ugyanis, hogy halála előtti döntése értelmében ,,Hátrahagyva a világ minden részéből összeszedett sapkákból, hangszerekből és maszkokból álló tetemes néprajzi gyűjteményét, amelyet Szabadka városának szánt - a városnak és nem a múzeumnak!...” számos további megjegyzésre és kérdésre ad lehetőséget és módot. Miért nem arra a múzeumra hagyta a tárgyakat, amelynek munkatársa, majd igazgatója is volt? Mi gátolta meg abban, hogy az utazásokon gyűjtött tárgyak vagy az ott készült fotók magánkézből olyan közintézménybe kerüljenek, amelyet azért hoztak létre, hogy több érdeklődő is láthassa? Ezekre a kérdésekre jómagam is szeretnék valamilyen választ kapni amellett, hogy részleges szakmai érintettség okán a múzeum és a tárgyak tulajdonosa közötti kapcsolattartás jó néhány részlete ismert előttem. Véleményem szerint a Székely Tibor által évek során gyűjtött emléktárgyak mindegyike múzeumi szempontból értékessé válik, és Szabadkának, a városnak kötelessége gondot viselni a hagyatékokra az általa alapított intézmények révén: ez pedig ebben az esetben a múzeum, melyre a világutazó nem szerette volna a gyűjteményt bízni. Sajnos, más hagyatékok sorsa sincs rendezve - ez semmiképpen sem mentség, inkább vád -, ami csak nagyon felületes problémakezelési szándék és ismeretek birtokában szűkíthető csupán kiállítási tér és négyzetméterek szintjére. Amennyiben a bajok valódi forrását keresnénk, és vennénk a bátorságot, hogy a tüneti kezelésen túlmenően pontos választ adjunk és kapjunk, a következő pontokról lenne érdemes mihamarabb beszélni:
- a kultúrát regionális szinten (tehát Szabadkán is) mint szükséges rosszat, sokadrangú kérdést kezelik, amiből nem lehet ,,hasznot hozni”, ezért nem is foglalkoznak vele: az a felületes válasz, miszerint előbb talpra állítjuk a gazdaságot, majd akkor... semmiféleképpen sem elfogadható, mert hamis;
- a döntéshozók a maguk fogalmi rendszerében képtelenek elhelyezni a kultúra jelenségeit és szükségleteit, mert azt legfeljebb a hétköznapi konzumáru szintjén engedik magukhoz közel, lealacsonyítva (magukhoz igazítva) a kulturális igény szintjét;
- a kultúra hordozója a hagyományok mentén számtalan módon kijelölhető: közös jellemzője minden megoldásnak, hogy kellemetlenül érinti, ellentétes irányba hat, mint a ,,múltat végképp eltörölni” szándékában ez megfogalmazódik, még akkor is, ha ezt igen gyakran a modernizációs igények hangoztatásába csomagolják be;
- az értelmiségi elit évtizedenként történő lefejezésének, ellehetetlenítésének ismétlődő gyakorlata és annak elfogadtatása, hogy ez a közösség szempontjából jó és szükségszerű, legalább annyira, mint a hatalmi elit fenntartása: ennek következménye az is, hogy a falusi műkedvelők lesznek a kultúra hordozói, azok, akik az amatőrizmus után a kultúra, majd a politika fáklyavivőiként lépnek fel;
- végső soron azon igény megfogalmazásának hiánya, hogy ,,mit kíván a magyar nemzet”, hogyan, milyen eszközökkel, kikkel, merre szeretnénk haladni, miképpen viszonyulunk múltunkhoz, jelenünkhöz és végső soron a jövőnkhöz is település, régió, nemzetközi viszonyrendszer szintjén.
Megítélésem szerint ezeket a kérdéseket előbb-utóbb meg kell beszélni, és állást kell foglalni bennük: enélkül továbbra is egyéni hiábavaló kísérletek, megkeseredett emberek, kiégett és utálkozó alkotók szomorú tömege leszünk, amiről a hasonlóképpen megkeseredett, alulfizetett és éppen ezért elégedetlen újságírók írnak majd dohogó cikkeket, elverve a port mindenkin, aki az útjukba akad, úgy, hogy közben a lényeges dolgokat nem érintik, mert ettől a kenyerük függ.
Ez az alaphelyzet az, ami miatt kicsiny társadalmunk még sokáig nem fog teljes társadalom lenni és valóban talpra állni: emiatt zavaró, hogy félrebeszélünk, félrevezetünk, sebet nyalogatunk, fedezékből tüzelgetünk, odaszurkálgatunk. Ez az alaphelyzet az, amibe az olyan zárómondat is beleillik, mint a ,,..fáj neki azonban, hogy a hagyaték kérdése Szabadkát, kettejük városát, továbbra is hidegen hagyja”, hiszen a hagyatékhoz való felelős hozzáállásról a legképletesebben egy kicsit feljebb leírt mondat árulkodik, amiben ezt olvashatjuk: ,,Akkor gondoltam egyet, és odaajándékoztam (a tárgyakat) Zentának. Mivel a zentaiak minden évben megemlékeznek Tiborról, hűségesen ápolják az emlékét.”
Hát így állunk mi városunk, közösségünk nagyjaival.