home 2024. október 06., Brúnó napja
Online előfizetés
Háborús veszteség
Perisity Irma
2016.10.09.
LXXI. évf. 40. szám
Háborús veszteség

Megdöbbentő, hogy az utóbbi időben egyre több olyan olvasó jelentkezik a rovatnak, akinek a legutóbbi háború — Jugoszlávia szétesése — valamilyen módon megpecsételte életútját. Családi vagy egyéni tragédiájukat akarják elmondani, noha szinte valamennyien megjegyzik, ezt nem tartják okos dolognak, hiszen ez még a közelmúlt eseménye, nem vált történelemmé. Megeshet, hogy egy-két még ma is élő negatív szereplő magára ismer. Fiatal beszélgetőtársam a saját háborús veszteségéről vallott, állítva, nem érdeklik a következmények, ő már azok java részét maga mögött tudja.

— Sokáig azt hittem, teljesen átlagos családból származom — kezdi a történetét a huszonéves fiatalember. — Azt kicsi korom óta tudtam, hogy az apám a nevelőapám, az édesapám ugyanis eltűnt a háborúban, majd három év múlva anyám hivatalosan is megkapta a halálhíréről szóló dokumentumot. Két évvel később férjhez ment egy munkatársához, akit nem vittek el tartalékosnak, mert mozgássérült volt. Anyámék nem titkolták, hogy Vili papa nem az igazi apukám, hiszen ötéves voltam, amikor összekerültek, és sok mindent magamtól is tudtam. Ezzel együtt azonban a kettőnk viszonya igazi apa-fiú kapcsolattá vált az évek során, nem volt olyan, amit nem tudtam megbeszélni vele, sok esetben jobban megértettük egymást, mint anyuval.

Nem lett közös gyerekük, pedig amikor már iskolába jártam, kértem, hogy legyen testvérem. De Vili papa a maga szokásos, tréfás stílusában azt mondta, az egy szál fiával — mármint velem — sem tud kijönni, mi volna, ha még egyről kellene gondoskodnia. Amikor felnőtt lettem, akkor kezdtem megérteni, hogy anyám volt az, aki nem nagyon akart másik gyereket — azt hiszem, valójában az igazi apámat szerette. Ezt persze nekem sosem mondta, és az az igazság, hogy otthon sem esett sok szó a „hősi halált” halt apámról. Volt egy fénykép, melyen az apám egy motorkerékpár mellett pózolt. A bekeretezett emlék az én szobámban kapott helyet, és időnként vetettem rá egy pillantást. Büszke voltam a csöndes, jó humorú szüleimre, a barátaim mindig szívesen jöttek hozzánk, Vili papával játszották a legvadabb kosárlabda-mérkőzéseket.

Középiskolás voltam, amikor otthon felejtettem a házi feladatként elkészített makettet, és hazamentem érte. Egy ismeretlen autó állt a ház előtt, anyának sem akartam szólni, ám a kíváncsiságom erősebb volt — amikor felpipiskedtem az ablakig, egy ismeretlen férfit láttam anyámmal szorosan ölelkezve, miközben úgy sírtak, mint a gyerekek. Teljesen megbénultam, alig tudtam visszavánszorogni az iskolába. Hatalmas csalódás volt számomra, hogy az anyám megcsalja Vili papát, úgy éreztem, az én hátamba is kést szúrt, nem csak a papáéba. Egyszerűen nem tudtam ránézni, úgy éreztem, képes volnék akár a tettlegességig is elmenni. Néhány nap kínszenvedés, gyötrődés után elhatároztam, tisztázom anyámmal a látottakat. A vacsoránál Vili papa is jelen volt, és megkérdeztem anyát, mivel magyarázza az idegen látogatását, a sírást. Szótlanul nézték egymást Vili papával, aki hosszas hallgatás után azt mondta, ezt a dolgot anyámnak kell megbeszélnie velem, és annak eredményét közöljük majd vele. Ezen a hosszú éjszakai beszélgetésen ismertem meg apám történetét.

Az történt ugyanis, hogy amikor apámat behívták tartalékosnak, egy terepjáró csoporthoz került, mely a háborús területen portyázó katonai rendőrségnek számított. Apám, aki egyszerű munkás volt, ráadásul még magyar is, a csoportban jelentéktelen szerepet töltött be. Olyannyira, hogy a hadizsákmányából is csak az jutott neki, amit a csoport „öregjei” neki adtak. De mindent látott, rendszerint ő volt a „tisztogató” csoport oszlopos tagja, így kiszolgáltatott lett. Amikor hírük ment, valamennyien egy szomszédos országba „költöztek”. Hármat közülük elfogott az ottani rendőrség, vissza is toloncolták őket, de nem volt ellenük tanú. A befolyásos tagok hamis okmányokat szereztek apámnak, később pedig a „halálát” igazoló iratot. Persze, az volt az életének ára, hogy sohasem léphet kapcsolatba a családjával, amit ő meg sem mert volna tenni, hiszen — mindegy, milyen szerepet töltött be, de — tagja volt a hírhedt bandának. Amikor arról kapott értesítést az itthoni titkos hírközlőjétől, hogy az apja halálos beteg, elhatározta, bármi történjen is, hazajön. Azt is tudta, hogy anyám férjhez ment, illetve azt is, hogy nekem rendkívül jó kapcsolatom van Vili papával. Egyszerűen csak azt akarta megkérdezni anyámtól, jelentkezzen-e nekem, mi lesz számomra jobb. Kérdésére csak néhány nap múlva kapott választ, ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy megemésszem a történteket. Vili papának azt mondtam, hogy nekem ő az igazi apám, és úgy érzem, jobb lesz, ha nem találkozom a másikkal. Elmúlt néhány év, befejeztem az egyetemet, otthon minden a legnagyobb rendben. Csak időnként van olyan érzésem, hogy ez a háború nekem is veszteséget okozott.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..