Az első filmet még furcsa volt maszkban végignézni, és nem kicsit kellemetlen, aztán az ember megtanulja, hogy a maszk gumiján egy picit engedni kell, ha nem akarja, hogy a film végére le akarjon esni a füle. S ezt is meg lehet szokni. Mint mindent. Persze azért sokkal jobban élvezném nélküle a moziélményt, de ha így, hát így. A moziteremben „szellősen” ültették az embereket, nem egymás hegyére-hátára, s ezt, hogy őszinte legyek, nem is bánom.

Amikor végre-valahára meghirdették a programot, már-már hagyományosan egy délutánt azzal töltöttem, hogy egy notesszel a gépem előtt végignéztem a nagyobb játékfilmek előzetesét, beleolvastam néhány kritikába, hogy mindent megvizsgálva kiválasszam magamnak azt a néhány alkotást, amelyet meg is nézek. A lista első körben igen hosszú, ám ezt csak akkor lehetne teljesíteni, ha az ember mellette egy hétig semmi mást nem csinálna, csak filmezne. Így hát néhány film sajnos lekerül erről a bizonyos listáról.

A 2020. évi fesztivált Agnieszka Holland filmjével kezdtem. A Sarlatán egy igaz történetet dolgoz fel, egy csehszlovák gyógynövényszakértőről, Jan Mikolášekről, aki megelőzve korát, teákkal, és különféle főzetekkel, krémekkel gyógyította azokat, akiknek nem volt elég pénzük orvoshoz menni. Nemegyszer adott ő maga pénzt egy anyának, hogy beteg gyermekét elvihesse a tengerhez sós levegőt szívni. Egyszóval jótét lélek volt, akit csak a gyógyítás érdekelt, nem akart mást, csak segíteni az embereken. Ez pedig már magában egy nagyon gyanús dolog, és szúrta is rendesen a hatalom szemét. Sarlatánnak kiáltották ki, megpróbálták ellehetetleníteni a munkáját, pedig már felsőbb körökben is híre ment tudásának, a fasizmus és a kommunizmus évei azonban nem a kedvességről, az elnéző, szelíd szemekről szóltak. Az csak hab a tortán, hogy orvosunk segédje egyúttal a párja is, s a rossz nyelvek mindig hozzájárulnak, hogy egy titok napvilágra kerüljön. A filmben Mikolášek életén át látjuk a XX. század Kelet-Európáját. Izgalmas és szépen megkomponált film, bár a második felét egy picit hosszúra nyújtották.

A rövidfilmek után egy duplázós napot tartottam, mindkét versenyfilmet megnéztem. Az első az Undine volt, melyet Christian Petzold rendezett. Az ő korábbi filmjeit is nagyobb nemzetközi figyelem övezte, a Barbara, a Phoenix bár és a Tranzit mind be lettek mutatva jelentősebb filmfesztiválokon, s az Undine főszerepét játszó Paula Beer Berlinben meg is kapta a legjobb női főszerepért járó szobrocskát. Egy szerelmi történet alakulgat szemünk előtt a filmben. Undine egy németországi múzeumban dolgozik, csoportokat vezet, éli életét, kávézóban issza meg a napi kávéját, ám ekkor elhagyja élete szerelme. Egy furcsa véletlennek köszönhetően azonban megismerkedik egy búvár fiúval, és beleszeret. A filmben megjelenik a mágia, a rendező ugyanis egy ismert tündérmesét dolgozott fel, igen sajátos módon, a jelenbe helyezve szereplőit. Undine meg kell hogy ölje azt, aki őt elhagyta, eközben pedig új szerelme búvárbalesetet szenved, s az orvosok azt mondják neki: nem éli túl. A lány bánatában a vízbe költözik. Feltételezzük, hogy öngyilkos lett, ám egy érdekes csavar a végén azt sejteti, itt is valami mágikus dolog történt. Természetesen a búvárunk felébred a kómából, megpróbál új életet kezdeni, ám az nem olyan könnyű.

A második napot a rövidfilmeknek szenteltem, hiszen az a tapasztalatom, hogy a filmfesztiválokra beválogatott kisfilmek mindig nagyon ötletesek, s az embernek attól sem kell tartania, hogy ha esetleg gyengébbek, akkor két óra hosszát kell nézni, hogy ez kiderüljön. Nem csalódtam, öt hihetetlenül jó rövidfilmet néztem meg. Aki teheti, lesse meg őket.

Érdekes, hogy mindkét kedvencemben volt animáció. Egy picit beteg-szomorú történetet látunk Stéphanie Lansaque és François Leroy filmjében, melynek címe Cadavre exquis. Egy animált kutya mindennapjait követjük valahol Vietnám piacain. Az illatok belengik a mozit, még ha csak képekben is, mígnem kutyánk egy napon talál egy fél sült kutyát, elrejti, s barátjaként kezeli egy kék gumipóni mellett. Egy utcai harcban megsérül, s amikor a sebe vizet ér, úgy gondolja, sült kutya barátjának is jót tenne némi víz, neki is biztosan fáj a bőre. Aztán beejti a folyóba a húsdarabot, mely egy nagy teknős hátán landol. Különleges történet, szépen vegyített animált képek a való világ filmes képsorába helyezve. A másik kedvencem a Tojás című animációs film volt, melyet Martina Scarpelli készített, témája az anorexia, a kockás, szögletes tárgyak s egy meglepően kerekded tojás. Művészi, lírai film a lányról, aki úgy érzi jól magát, ha semmit sem eszik. A rövidfilmes blokkban még három mű szerepelt: Irene Moray Watermelon Juice, Joanna Rytel Hard On és Dmytro Sukholytkyy-Sobchuk A súlyemelő című alkotása.

Búvárok és furcsa, misztikus vízi lények után jöttek az oroszok, azaz a DAU. Natasha című film, mely az általam megtekintettek közül elvitte a pálmát, a medvét és az Oscart is. A rendezői (ha nevezhetőek annak) Ilya Khrzhanovsky és Jekaterina Oertel. Hogy hogyan született ez a film, arról rengeteget lehetne írni, akit érdekel, nézzen utána, a lényeg, hogy 2008-ban elkészült az ukrán Harkov közelében egy óriási stúdió, melyben felhúztak egy sztálini korszakot megidéző városrészt, működő infrastruktúrával, laborokkal, étteremmel, ide embereket költöztettek, akiknek a sztálini korszak szabályai és keretei között kell élniük életüket. Büntetésekkel, vodkával, mindennel együtt. Az intézethez egy modern filmprodukciós részleg kapcsolódott, s a kamerák megállás nélkül forogtak, sokszor az ott élők sem tudták, mikor. 2019-ben pedig közölték, hogy a DAU projektum készen van, a 700 órányi forgatott anyagból összesen 14 filmet és sorozatot vágtak össze. 8000 órányi dialógust rögzítettek, ennek 37 millió szavát le is jegyezték. Félmillió standfotó készült. És mindezt egy installáció keretében kiállították Párizsban. 2020-ra két film is készült, a DAU. Natasha és a DAU. Degeneration. Mi Natasha történetét néztük meg, aki a kutatóintézet kantinját vezeti, iszik, mint a kefekötő, beosztottját, Olgát kínozza, miközben a szerelemről beszél. Ezután le is fekszik egy buli végén a vendég francia kutatóval, ezért pedig a titkosrendőrség megkínozza, és aláírat vele egy együttműködési szerződést. Egy nap alatt bedarálja a rendszer. És nem rendezői instrukcióra. A párbeszédek nincsenek előre megírva, az emberek csak élik az életüket, s ettől minden ijesztően természetes. Kőkemény megaláztatás, erőszak és brutalitás. Tessék utánaolvasni, megnézni.

A fesztivált egy jó kis magyar filmmel zártam, ez volt az Apró mesék. Rendezője Szász Attila, a forgatókönyvet Köbli Norbert írta. Nem először dolgoznak együtt: A berni követ, a Félvilág vagy az Örök tél című tévéfilmeket most egy film noir mozival koronázták meg. Ez sem a mában játszódik, a II. világháborút követő években járunk, amikor is főhősünk, Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás) sunyi módon kihasználja a családtagjaikat keresőket: bejelentkezik hozzájuk, előadja, hogy közösen harcoltak, s az a bizonyos családtag éppen egy csecsemőt mentett meg, hős volt, és nagyon szerette őket. Ezért cserébe vacsorát, szállást, ruhát kap. Aztán persze ráfut a vékony jégre, s menekülni kényszerül. Egy erdőben köt ki, megismerkedik a vadász feleségével, Judittal (Kerekes Vica) és kisfiával, Virgillel (Tóth Bercel). Természetesen összemelegednek, és persze hazatér a gonosz férj, elindul egy furcsa, izgalmas játék, egyre keményebb a történet, a férj kezdi elveszíteni a fejét, a falon levő puska kézbe kerül, menekülés, vihar, bujkálás, és közben a néző szinte már hangosan szurkol a szereplőknek. A suspence olyan szépen tölti ki a filmet, hogy azért taps jár az alkotóknak.