Jónás Gabriella azt mondja, megtiszteltetésként élte meg az alkalmi ünnepséget, azt azonban fájlalja, hogy a tanítástól három évtized után el kell köszönnie, hiszen eljött a nyugdíjaztatása ideje. Nemrég volt az utolsó vizsgája az újvidéki Művészeti Akadémia színésznövendékeivel.

A művésznő mögött számtalan emlékezetes szerep, darab áll, de még mindig dolgozik, a repertoáron lévő előadások mellett az új felkéréseknek is eleget tesz. A közönség szeretete további munkára, még kiválóbb alakításokra ösztönzi — hangsúlyozza. A szabadidejét pedig a számára legfontosabbakkal igyekszik eltölteni.

* Művészeti vezetőként milyen tervei, elképzelései vannak a Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületben?

— A jelenlegi szakosztályok nagyon jól működnek. Az elmúlt két évben a pandémia miatt az előadások sora sajnos megszakadt, de a munka nem állt le. A Veronika népdalkör készül a Durindóra, a Hang klasszikus zenei társulat több koncertet tervez, a Gránátalma hímzőszakkör asszonyai nemzetközi elismerésekben részesülnek, és a kis citerások csapata is bővült. Az Argaró együttes tevékenysége átmenetileg szünetel, de az őszre mindenképp szeretnék egy új műsort összeállítani. Fontosnak érzem a folyamatos jelenlétet a város kulturális életében, de jelenleg az utánpótlás megoldása a legfőbb feladat.

* Budapesten született, ott tanult, Szabadkára szerződött. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, hiszen a Népszínházban indult a színészi pályafutása.

— Jókor voltam jó helyen. Ez többes számban is igaz, hiszen a férjemmel, Korica Miklóssal közösen döntöttünk úgy, hogy Szabadkára szerződünk. Vártak bennünket, s az első perctől kezdve fontos feladatokkal bíztak meg, melyek elősegítették a pályakezdő színészek fejlődését. Természetesen voltak nehézségek, de nem a színpadon, hanem az életben. Meg kellett ismernem az ország, a város kultúráját, történelmét, nyelvét, szokásait, de szerencsére ebben is segítőtársakra leltem.

* Hol van az otthon?

— Soha nem szakadtam el teljesen Budapesttől, hiszen ott élt édesanyám és nagyon sok rokonom, de gyorsan otthonra leltem Szabadkán. Tehát évtizedek óta otthonról haza megyek, és fordítva.

* Mivel Vajdaságban és Magyarországon egyaránt aktív, hogyan látja a színészek helyzetét nálunk, illetve az anyaországban?

— Hatalmas változáson ment át a színházi világ az elmúlt öt évtizedben. Itt most nem a művészi fejlődésre, a stílusok, irányzatok változására gondolok, hanem az alkotók egzisztenciájára. Régen természetes volt, hogy aki kikerült a főiskoláról, akadémiáról, az egy társulat tagja lett, és ha nem volt kalandvágyó, akár onnan mehetett nyugdíjba, sőt, még nyugdíjasként is sokáig gazdagíthatta játékával, tapasztalatával a közösséget. Ellentétben a legtöbb magyarországi színházzal, Vajdaságban még léteznek állandó társulatok, de itt meg a szörnyű, értelmezhetetlen létszámstop okoz gondot. Az újvidéki Művészeti Akadémián kétévente végez egy magyar osztály. Kevesüknek sikerül elhelyezkedni, pedig a színházainknak szükségük lenne rájuk. Mi lesz ezekkel az energikus, tehetséges fiatalokkal? Az anyaországban az elmúlt COVID-időszakban a társulatvesztett, magánvállalkozásba kényszerített színészek százai végeztek el valamilyen tanfolyamot, hogy „szakmájuk” legyen, dolgozzanak, keressenek, mert el kell tartani a családot.  

* Folyamatosan dolgozik, utazik. Jelenleg hol és mi mindenben vesz részt?

— A szarvasi Cervinus Teátrum munkájában már ötödik éve folyamatosan részt veszek, ezenkívül Budapesten, az Udvari Kamaraszínházban is van egy műsoron lévő előadásom. 

* Több filmszerepben is láthattuk. Filmes munkákat tervez?

— Ó, tervezni terveznék, de ez nem így működik! Sajnos meg kell várni, hogy felkérjék az embert egy szerep eljátszására. A tanítványaimat is buzdítom, hogy jelenjenek meg castingokon. 

* Milyen szerepekben látná magát szívesen a jövőben?

— Soha nem volt szerepálmom. Most sincs, de szívesen mondok igent az esetleges felkérésekre.

* Az újvidéki Művészeti Akadémián tanított. Nemrég volt az utolsó vizsgája. Hogyan tekint vissza az ott töltött évekre?

— Lehet, hogy az idő mindent megszépít, de hálával gondolok vissza az elmúlt három évtizedre. A tanítványaim energiája, tudásszomja segített át azokon a nagyon nehéz éveken, amikor minden vajdasági színház megfeledkezett arról, hogy színésznő is vagyok, nem csak tanár! Voltak generációk, melyek cudar körülmények között jutottak el a diplomájuk átvételéhez. A bombázások idején vagy jártak a vonatok, buszok, vagy nem, vagy félúton álltak néhány órát, majd visszafordultak a kiindulási helyükre… Az online oktatás, a személyes együttlét hiánya ugyancsak nagy teher volt. Ennek ellenére ezek a fiatalok tanulni akartak és tanultak. Bebizonyították, hogy nincs lehetetlen. Büszke vagyok rájuk! Az igazi örömet az szerezte, és szerzi ma is, amikor egy-egy volt növendékemmel ugyanazon a színpadon állok, partnerek vagyunk. Néhányan közülük már az egyetemi oktatásban is részt vesznek. Jó, hogy van kinek átadni a stafétabotot.

* Hogyan búcsúzott az akadémiától? Nehéz elengedni a tanítást?

— Szégyellem, de eltörött a mécses. Az első és a harmadik éves hallgatók viszont nagyon szép, kidolgozott, ötletgazdag, érzelemdús vizsgával könnyítették meg a búcsút. A továbbiakban ha bármelyiküknek szüksége van tanácsra, szövegre vagy csak egy jó beszélgetésre, itt vagyok.

* Láthattuk, hogy a Zöld hajú lány előadás a mai napig népszerű a közönség körében. A televíziós adaptációt is megtekinthették a nézők az ősszel szervezett jubileumi ünnepségen, valamint a főszereplők mellett az akadémia növendékei is felléptek. Ünnepelt sztárokká tette az a produkció a művészeket a volt Jugoszlávia minden pontján. Milyen érzés volt ez akkor?

— Elmondhatatlan, leírhatatlan. Az első korrepetíciós próbáktól kezdve éreztük, hogy valami különleges dolog résztvevői vagyunk. A jugoszláviai színpadokra nem volt jellemző a zenés színház, még annak ellenére sem, hogy a Bitefen óriási sikert aratott például a Hair. Ezt a műfajt inkább a vajdasági színházak művelték operettek, zenés játékok, musicalek formájában. Magyarországon volt már két sikeres bemutató, a Sztárcsinálók és a Kőműves Kelemen balladája, de egyik sem rockopera. Az első igazi rockoperát, az István, a királyt egy évvel a Zöld hajú lány után mutatták be a Mátyás-dombon. Tehát minden tekintetben úttörő munka volt. Szárnyára kapott bennünket a sajtó, hatalmas érdeklődés kísérte az előadásokat. Nemegyszer dupláznunk kellett, mert azok a nézők, akik nem jutottak belépőjegyhez, megrohamozták, majdnem betörték a jegypénztárat. Ilyenkor lejátszottunk még egy előadást. Soha nem látott nézőszám állt a statisztikában. Tizenhét év után a szabadkai Népszínház Magyar Társulata eljutott a szarajevói Kis- és Kísérleti Színházak Fesztiváljára.   

* A közönség szeretete bizonyára hatalmas energiaforrás…

— A legnagyobb, mely létezik. Köszönet és hála érte! Egyúttal folyamatos ösztönzőerő is a még jobb alakításokra.

* Jónás Gabriella mit csinál legszívesebben akkor, amikor nem próbál, nem dolgozik?

— Olvasok, zenét hallgatok, meglátogatom a távol élő fiamat, nyaralni viszem az unokámat. Mindezt azzal a boldog tudattal, hogy ha elölről kezdhetném az életemet, semmit sem változtatnék!