Hódegyházán született, de már lassan ötven éve Újvidéken él. Varrónőnek tanult Zentán, konfekcióüzletben is dolgozott, majd a Magyar Tanszéken tanult. Két évig magyar nyelvet tanított, aztán a Magyar Szó lektora lett. Ebben a munkakörben húsz évet töltött el, majd írt, oldalt szerkesztett.

— 2006-ban, az átszervezéskor távoztam a Magyar Szóból, éppen ötvenévesen. Utána kézimunkaújságot adtam ki, ez nyolc évig tartott. Hatvankét évesen mentem nyugdíjba, lassan öt éve. Valamilyen mértékben folyamatosan varrtam, nem sokat, de élveztem, szerettem. Érdekelt a hímzés is, de nem volt kitől megtanulnom. Majdnem ötvenévesen nyílt rá alkalom, amikor már oldalszerkesztő voltam, a késő délutánjaim szabaddá váltak, és részt vehettem hímzőtanfolyamon a Vajdasági Múzeumban. Így kezdődött az újság története is, meg a kézimunkázás, a hímzés, és vált az évek során kézműveskedéssé. Nem indult ez mindjárt annak, hanem lassan alakult ki. Mindenképp a szakmámmal, a varrással kezdődött, és vagy harminc év elmúltával a hímzéssel folytatódott. Aztán ahogy elkezdtem hímezni, abba a problémába ütköztem, hogy nincs megfelelő hímzésminta. A Rakammal, mely akkor kapható volt, nem voltam elégedett, így jött az ötlet a Magyar Szó átszervezésének idején, hogy kilépek, és az elképzelésem szerinti kézimunkaújságot adok ki. Lefotóztam régi darabokat, elkészítettem a mintájukat, és eredeti nagyságban közöltem őket. Ezzel párhuzamosan igencsak szükségét éreztem az önképzésnek, mely azóta is folyamatos. Kezdetnek elvégeztem Szabadkán, a Vajdasági Magyar Folklórközpontban a kétéves hímzőiskolát, mely a magyar népi hímzésről szólt, és ezenkívül kézművestáborokba is eljártam.

* A kézművesség mely ágait próbálta ez idáig?

— A kézművességnek nagyon sok ága vonz, de nem lehet ennyire szétszóródni, valamelyik mellett dönteni kell. Kipróbáltam a bőrművességet, nemezelést, kosárfonást, belekóstoltam a fazekasságba, kékfestésbe, csipkeverésbe, mindezeket persze kézművestáborban, mely éppen csak a kipróbálásról szólt, és sikerélményt nyújtott, de ennyi. Szőni is nagyon szeretnék, de már nem fér bele. A legtöbb tábor mégis a hímzésről szól számomra. Néhány évvel ezelőtt aztán előrelépés történt a varrás területén. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Hagyományok Háza Hálózat — Vajdaság viseletvarró tanfolyamot hirdetett meg. Ekkor már nyugdíjba készültem, úgyhogy a lehető legjobbkor jött. Én nem népviseletet akartam varrni, hanem ma hordható ruhadarabokat, a népviseletből merítve, inspirálódva. És ez telitalálatnak bizonyult. Az eddig végzett két csoportból nyolcan-tízen rendszeresen összejárunk azóta is, és a mentoraink irányításával különféle tematikus pályázatokra készítünk kollekciókat, igazán sikeresen — azt hiszem, még nem maradtunk díj nélkül.

* Milyen szerepet tölt be az ön életében az alkotás?

— Boldog vagyok, hogy csatlakoztam, hogy a része lehetek ennek, mert kitölt, feltölt, egy jó közösséghez tartozom ezáltal, és megvan a sikerélmény is. Kérdezték már tőlem, hogy minek nekem ez az egész. Ezt nyilvánvalóan azok nem értik, akik még soha nem alkottak semmit a saját két kezükkel. Számomra mindennel fölér az, hogy valamiből, ami abban a formájában, ahogy van, haszontalan, alkotok valami hasznosat, szépet, jót. Azt hiszem, ezt nevezik teremtésnek. És ha este úgy megy le a nap, hogy teremtettél valamit, akkor reggel nem keltél föl hiába. Ha értelme volt a napodnak, a hetednek, az elmúlt hónapnak, évnek, éveknek, akkor értelme van az életednek is. Ez persze minden egyébre is vonatkozik, nem csak a kézművességre. Én nem tudok hidat, épületet tervezni, festeni, zenét szerezni, én erre vagyok képes, mert én a tűvel tudok bánni. Az a lényeg, hogy elégedetté tesz, mert jó látni, ahogy kialakul valami a kezem között. Érdekes, ha fölmerül a hímzés mint téma, a legtöbb ember asztalterítőre, lakástextíliára gondol, és fitymálva legyint: tele van a szekrény vele, én ugyan nem keményítem, nem vasalom. Az valahogy kevesebb embernek jut eszébe, hogy ősidőktől fogva az ember a ruházatát is ékesítette vele. Jó lenne, ha már tudatosulna, hogy nem egyszer-kétszer használatos cuccokat kellene viselni, mert csak a szemét szaporodik tőle körülöttünk, hanem időtálló darabokat beszerezni vagy készíteni, olyasmit, ami érték, nem kidobnivaló. Amikor még más volt az értékrend, az emberek büszkék voltak a megörökölt darabokra. Rettenetesen sok munkával értékes, egyedi darabok készültek, megvigyázták őket, és ha kellett, pazarul föl tudtak öltözni, kivívva a közösség bámulatát. Igaz, abban az időben még a munkája által ítélték meg az embert. De persze nemcsak pazar öltözetek készülhetnek hímzéssel, hanem egészen egyszerű dolgok is, ha az ember egy kicsit szabadjára engedi a fantáziáját. Mostanában válik időszerűvé például a kínai műanyag gömbök helyett karácsonyfadíszeket készíteni. Ötletekért nem kell messzire menni: a neten még szabásminták is találhatóak. Rengeteg az ötletforrás, éppen csak hozzá kell fogni — ha belemelegszünk, egyik ötlet jön a másik után, immár a sajátjaid, és alig győzöd megvalósítani. Csak ámulsz, mire vagy képes. És ez csodálatos érzés. Ez az alkotás öröme.

* Mit tapasztal, mennyire fontos az embereknek, hogy egyedi, kézzel készített darabokat vásároljanak maguknak vagy szeretteiknek?

— Pénzzé tenni ezt tapasztalatom szerint nem a legegyszerűbb dolog. Rengeteg munka van benne, nemigen lehet megfizettetni. Akinek jutna rá, igénye nincs, aki értékeli, annak meg rávalója nincs. De a legtöbben egyszerűen csak drágállják, még akkor is, ha áron alul adnád, mert nem mérik föl, mennyi munka van benne. Coco Chanel fogalmazta meg ezt a dolgot tökéletesen, találtam két jó idézetet tőle: „A divat változik, a stílus örök.” „A divat egy szórakoztató ötlet, ami azonnal megsemmisíti önmagát. A stílus azonban akkor is megmarad, ha közben esetleg megújul.” Valami ilyesmit csinálunk mi most a csoporttal.