„Biztosan említettem már, Szél Jankó micsoda mesterszakács. Rengeteg étel elkészítésének fortélyait sajátította már el, de amire különösen büszke, sőt, mondhatni, egy kicsit túlzottan is beképzelt, az a palacsintasütő-tudománya” — így kezdődik az egyik kedvenc Szél Jankó-mesém. A könyvben megjelenő Zsüni, Bőszi és Bébibaba, no meg anya és apa igazából Temerinben él. A szülők, Toma Viktóra és Zakinszky Márk televíziós újságírók, Regina, Márkocska és Emina pedig a kiscsalád mesék közt növögető gyermekei. Sőt, még Szél Jankó is létezik. Minderről a szabadidejében meséket író Vikivel beszélgettünk egy jóízűt egy hideg, decemberi napon, tejes kávé és forró csoki mellett.

— A kislányom babája Szél Jankó, nagyon sokat játszott vele. Elvonult vele, himbálta a lábát, és közben mesélt. Mozgással egybekötött mesélgetés volt ez saját magának.

* Akkor ezek most a te meséid, vagy az övéi?

— Az én meséim, de nagyon sok minden benne van, amit közösen beszélgettünk, meséltünk otthon. Ez egy közös alkotófolyamat volt, hosszú, téli estéken és sötét délutánokon körbeültük a konyhaasztalt. Így születtek meg néhány évvel ezelőtt a Szél Jankó és a kiscsalád, valamint a Szél Jankó és a kiscsalád újabb kalandjai című mesekönyvek, melyek a Forum Könyvkiadó gondozásában jelentek meg, Bicskei Anikó illusztrációval. Rajzoltam a mesékhez, úgy adtam át a kéziratot a Forumban. Titkon abban reménykedtem, hogy azokkal a rajzokkal jelenik meg, de ez nem jött össze. Viszont azt el kell mondani, hogy a kiadó igazgatója, Virág Gábor otthon rögtön kipróbálta a meséket a gyerekekkel, rajzostul, és amikor megjelent a könyv, a gyerekek csalódtak, mert nem azok voltak benne.

* Mesélj egy kicsit rólatok, a gyerekeidről, a meseigényeitekről!

— Ebben nagyon fontos szerepe van az anyukámnak, aki engem meg a testvéremet rengeteg mesével, beszélgetéssel nevelt, és ezt ugyanúgy folytatta az unokákkal. Mindmáig mesepartikat tart a gyerekekkel, nagy röhögésekkel. Nálunk ez ilyen, mi egy mesélős család vagyunk. Most is minden este kérdik, van-e mese. Ha fáradtabb vagyok, olvasok nekik, legutóbb A Négyszögletű Kerek Erdőt bújtuk Lázár Ervintől. Amikor pedig estére marad néhány épkézláb gondolatom, fejből mesélek. Ezeket szeretik a legjobban!

* Hány évesek a gyerekek?

— Regina tíz, ő a legolvasósabb. Ő volt az első gyerek, akivel több időt töltöttünk kettesben. Aztán jött Márkocska, ő hétéves, majd Emina, ő öt és fél. Három különböző gondolkodásmód, igény, három különböző személyiség. Egy nagy kaland velük minden nap, belőlük lehet nagyon sok energiát, ötletet meríteni.

* A te meséid a kedvenceik?

— A Szél Jankót betéve tudják, már megunták, amikor pedig megírtam a Márti, a kiselefánt a tudomány világában című könyvet, az volt a gond, hogy a két idősebbnek érdekes volt, a kicsinek nem. Amit mindannyian szeretnek, az az, amit én kigondolok. Legtöbbször összekombinálok létező meseszereplőket, Holle anyó és a Télapó férj és feleség, hogyan szerzik be a csomagokat, aztán Szél Jankó is belekeveredik a történetbe...

* Beszéljünk az írásról. Azt mondtad, megkérdezték tőled, miért nem írod meg ezt a rengeteg mesét. Hogy volt tovább?

— A Szél Jankó-s történeteket nagyon gyorsan megírtam. Nekem az írás nem okoz gondot, bármit össze tudok kötni bármivel. Már az iskolában sem értettem azt, akinek nehézségei voltak a fogalmazással. Ha most azt mondod nekem, hogy írjak egy mesét, írok egyet fél óra alatt. Van egy félkész meseregényem is. Szeretném a közeljövőben befejezni, és elküldeni néhány kiadónak. Márki ihlette ezeket a történeteket — a márki, ugye, egy nemesi cím, és Márkocskát Márkinak is hívjuk. Megjelenik két képzeletbeli barát, aki Márkocskának segít egy kicsit, nem felnőni, csak egy kicsit jobban megoldani a gyerekkori gondokat. Van egy félig kész ifjúsági regényem is, mely végül is nem lesz ifjúsági regény, mert annak idején beadtam a Forum pályázatára, és a zsűri szerint műfajilag nem az.

* Miről szól ez a fél kézirat?

— Olyan Dragomán György-ös. Sok életrajzi vonatkozása van, egy kis közelmúlti história, egy-egy családnak a története, egy kis misztikum. Azért voltam rettenetesen csalódott, mert benne van a boszorkánymotívum is, hiszen gyerekkorunkban anyukám nagyon sokat mesélt nekünk a boszorkányokról. Az utóbbi időben viszont sokan és sokféleképpen írtak ezoterikus témákról meg boszorkányosdikról, ezért attól félek, hogy mire megírom, már nem lesz érdekes.

* Szerintem ez nem túl jogos félelem. Ha azt néznénk, hány téma van már „kilőve”, nem sok maradna...

— Végül is igen! Nagyon büszke lennék, ha sikerülne egy olyan projektumot véghez vinnem, mint, mondjuk, Dragománnak. De az örök példakép J. K. Rowling. No, majd egyszer...

* Vannak ilyen ambícióid?

— Jaj, volnának, de én nagyon-nagyon távol vagyok ettől. Mert ő zseniális. Én meg nem vagyok...

* Kishitű vagy?

— Nem, csak reális.

* Hogyan lett végül kiadvány a könyv?

— Besétáltam a Forumba. Megírtam, kértem egy időpontot, átnyújtottam a kéziratot, és kiadták a recenzensnek. Az első kötetnek Krekity Olga a recenzense, a másodiknak Herédi Károly, és kiadásra érdemesnek találták.

* S milyen érzés, amikor megjelenik az ember könyve?

— Csodálatos! Csak úgy tartod a kezedben, és nem akarod elhinni.

* Izgultál, hogy milyen lesz a fogadtatása?

— Nem, biztos voltam, hogy jó lesz. Kipróbáltam, tudtam, hogy a gyerekek hogyan reagálnak rá. A könyvbemutatókon izgulok nagyon, több kudarcélményem volt, mert amikor sok a gyerek, akkor nem úgy jut el a mese, vagy amikor a rendezvény nincs megfelelő módon megszervezve, vagy ha én nem vagyok olyan jó formában... Ez az örök gondom, hogy az egy dolog, hogy egy-egy szülő vagy gyerek megtalálja az útját a könyvemhez, de hogy lehet szélesebb körökben népszerűsíteni...

* Be lehet törni itthon a könyvpiacra?

— Be, erre én vagyok az élő példa. De továbbra is outsidernek érzem magam, mert vannak a forumos körök, és ezek általában magyar tanszékesek. Az már egy más kérdés, hogy a magyarországira hogyan kell betörni. Éppen most írt az egyik Budapestre költözött ismerősöm, hogy az óvodába elvitte a kislánya a Szél Jankót, majd azt kérdezte, van-e még könyv, mert a gyerekek éneklik a Szél Jankó-dalt, és rettenetesen tetszik nekik. Magyarkanizsáról írt az egyik olvasó, hogy neki szedres gombócot kellett főznie. Ez is a Szél Jankóból van...

* Tudom, én is főztem már szedres gombócot!

— De egyébként is főztél volna?

* Nem, persze hogy nem! Gombócot igen, csak szedreset nem — amíg nem olvastuk a Szél Jankót.

— S jó lett?

* Jó! Magyarországgal hogy állsz végül is?

— Kis facebookos üzenetek vannak, apró sikertörténetek. Nemrég viszont kiábrándított egy beszélgetésem egy magyarországi kiadóval, akinek vajdasági kötődései is vannak. Mondtam neki, hogy saját szervezésben kiadtam a könyvet, miután a forumos példányok elfogytak, és kérdeztem, lehetne-e terjeszteni Magyarországon. S akkor előjött a pénzügyi kalkulációval... Nem tudtunk zöld ágra vergődni, merthogy nekik nem éri meg. Hatalmas árkülönbség van, mire a könyv eljut a nyomdából a piacra. Azt javasolta, terjesszem saját magam, mert akkor pozitív mérleggel tudok kijönni a történetből.

* S meg lehet ebből élni? Vagy futja belőle legalább egy...

— Nem! Nem tudom, mi lesz a kérdés vége, de nem!

* ...nyaralásra?

— Őszintén mondom, nem. Mert ha van egy szerződésed egy kiadóval, az egy tiszteletdíjas történet, melyből nyaralásra már nem futja. Van ennek egy ilyen nagyon reális és kiábrándító oldala. Pedig úgy is el tudom képzelni az életemet, hogy ne kelljen ezer más dologgal foglalkoznom, fordítanom, újságírnom, saját ügynökséget vezetnem... Nem szentelhetem magam az írásnak, pedig de jó lenne, hidd el!