— Én imádok itt élni! Az egy dolog, hogy most egy nagyobb térség az otthonom, de én itt élek, a gyerekeim itt nőnek fel, a feleségemmel itt van házunk. A vajdasági közeg nekem fontos, az iránytűm mindig is a szabadkai városháza volt, nem is akarok innen elmenni, mindezt az életemmel bizonyítom. Azt hiszem, hogy most erről kell beszélni, hogy ez a száz év nem volt értelmetlen, és hogy az elkövetkező száz év sem lesz az. Egy csodálatos világ az, amelyet mi élünk itt, minden nehézsége ellenére.

* Hogyan kerültél filmközelbe?

— Egyszer csak idekeveredtem. (Nevet.) Egy közös gondolkodás mentén, mert még az év elején szó volt arról, hogy ezt élőben kellene megcsinálni, az ünnepi játékok megnyitóján, hiszen akkoriban nem sokat lehetett hallani a vírusról errefelé. A Trianon-év miatt a szervezők arra gondoltak, hogy felkérnek egy profit, aki úgy csinálja meg ezt a produkciót, hogy a szokásosnál egy picit nagyobb, tartalmasabb kereteket talál.

* Színpadi munkára készültél tehát, és rendezésre. Ám végül film lett, mert felbukkant a koronavírus, és mindent újra kellett gondolni.

— Körülbelül öt fázis váltásával jutottunk ebbe a helyzetbe. Volt egy vigadós elképzelés, melyet én eleve nem szerettem volna, majd átkerültünk a nemrég megnyílt palicsi Magyar Művelődési Központba, előbb a belső térbe, aztán merült fel az elképzelés, hogy inkább az épület előtt, merthogy a járvány miatt kint több néző engedélyezett, mint bent. Végül eljutottunk oda, hogy jó, akkor a helyszín legyen a Pannon TV stúdióterme, a vége pedig az lett, hogy kimentünk helyszínekre forgatni. Ez mind annak „köszönhető”, hogy az államapparátus milyen óvintézkedéseket, korlátozásokat jelentett be, és persze a technikai feltételek is megszabták a határokat. De nem bánom, hogy így alakult, mert megmarad az örökkévalóságnak, hiszen a film más műfaj, meg a Kárpát-medencébe is kiszélesedhet a történet, máshol is be tudjuk mutatni, a magyarországi közmédiában, a határ más szögleteiben is netán, a Pannon TV-vel ez magától értetődik.

* Miért imázsfilm?

— Így nevezte el Brezovszki Roli. Eleinte egy picit idegenkedtem ettől a szótól. Azontúl, hogy ez egy műfaji meghatározás, mert a dokumentumfilm irányába viszi el, tartalmilag is behatárolható, hiszen egy olyan látlelet, amely önazonosságot, identitást, önképet mutat magáról. Így a film elindult egy olyan irányba, hogy rendezőként ez az én őszinte vallomásom lesz Vajdaságról, rólunk. Silling István meg fogja határozni a film arculatát, ő az, aki megadja a tartalmi részét, az ő munkaszobájában indul a történet, elkezd mesélni önmagáról, a kutatásairól, és megindul a Vajdaság más-más szegleteibe való barangolásunk, de az ő hangjával. Valamitől ennek a filmnek hitelesednie kell, vele tudom ezt megtenni, neki hiszek, az ő kutatómunkái visszaigazolnak, a 70 éve elég bizonyíték arra, hogy itt, Vajdaságban sok mindent végigélt, az ő személyes élményvilága annyira gazdag, hogy a legjobb útmutató nekünk. A filmnek azt az érzetet kell keltenie, hogy valójában Vajdaság bármely szegletéről szólhatna.

* Merre jártatok?

— Elmentünk Hertelendyfalvára, ez az a bizonyos Duna-kanyar, ahol a bukovinai székelyek megtelepedtek, és Sándoregyháza, Székelykeve, Hertelendyfalva megtalálta a maga helyét a maga kultúrtörténetével. A székelyek szerepe Vajdaságban meghatározó. Hogy hogyan éltették tovább a saját kultúrájukat, és szórták szét magukat egész Vajdaságban, és hogyan vannak a mai napig is erőteljesen jelen, ez fontos ebben a kultúrimázsfilmben. Lőcsei Anti bácsi mesemondónk egy nagyon egyszerű történetet fog elmesélni a székelyekről, úgy, hogy mellette ül egy általános iskolás srác, aki ezt a mesét továbbmeséli. Mindenképp törekedtem arra, hogy generációátörökítés is megtörténjen, hiszen a kultúra él, áthagyományozódik. Nem elég a száz évről beszélni, hanem az elkövetkező százról is szólni kell. Elmentünk Kupuszinára, ott például egy parasztudvar oldalában fiatal lánykák, nők és nénik népviseletben gyönyörű kupuszini népdalokat énekeltek, felvillantva azt a hagyományőrzést, amelyben ők élnek. Az idős Vica nénit az utcáról húztuk be a filmezéshez, mert ő népviseletben jár boltba, templomba, szomszédba, abban dolgozik otthon. Igen, Vajdaságban él ez a fajta hagyományőrzés, hogy emberek népviseletben járnak, ez egy lenyűgöző dolog, erről beszélni kell. Aztán elmentünk Adorjánba, ott Szakály József atya egy Babits-verset mond a kálvárián. A vallás, a hitéletünk, a keresztény jelenlétünk mindenképp érezhető kell hogy legyen a filmben, ez a megtartóerő, mely egyetemessé teszi a mi magyar világunkat. Erősen hangsúlyozva a Nagyboldogasszony, tehát a Szűzanya szerepét, hiszen ő a mi védőszentünk. Az adorjáni embereket összetartja a hely, kijárnak a kálváriára, nem csak ünnepnapokon. Amíg én ott voltam, három ember megállt, és keresztet vetett. Mehettünk volna természetesen Doroszlóra is, de Adorján adódott. Ez az, amit mondtam, hogy nagyon sok helyet képvisel egy felvillantás a filmből. Aztán elmentünk Aracsra, ott Micsik Bélával dolgoztunk, egy Szent István-mesét mondott el nekünk, és még tekerőlantozott is hozzá. Szerintem ezt nem kell ragozni. Aracs az Aracs. (Micsik pedig Micsik, a tekerőlant pedig tekerőlant — teszem hozzá.) Forgattunk a Túrú-tanyán, egy igazi kocsmahangulat kerekedett ki, a Juhász meg a Duhaj zenekart hoztam egy helyre, néptáncoslegényekkel, rengeteg borkoccintás között katonadalok hangzanak el, ezt a duhajkodást is meg kell mutatnunk belőlünk, azt, amikor odacsapunk az asztalra, és azt mondjuk, vagyunk, akik vagyunk. Elmentünk a Baráthok kútjához, melyet most hoztak helyre, de mindig is ott volt a járásban, és mindig is arra használtuk, hogy állatokat itassunk, semmiképp sem szerettem volna a vajdasági pusztát kihagyni, mert ez a természeti környezet is mi vagyunk. Behoztunk egy mai dolgot is, mert ezt sem lehet megúszni, mármint a Fokos zenekart, melynek tagjai a legautentikusabban, ám egy kicsit saját feldolgozásban tudják hozni azt, ami mi vagyunk. Végig a Tiszán, a Tiszából, a Tiszában dolgoztunk velük, ott voltak a folyón, csónakban, mellette, merítkezve benne. Olyan vonatkozások ezek, amelyek mi vagyunk.

* Rengeteget gondolkodhattál, hogyan lehet azt az ezernyi dolgot bemutatni, amely mind mi vagyunk.

— Két hónapig törtem a fejem, jegyzeteltem, aztán az ösztönöknek is engedtem, azt gondolom, néha a ráción túlinak is teret kell adni. Van egy személyes kötöttségem, hiszen már negyvenhét éves vagyok, és a színházi világgal meg magánemberként is keresztül-kasul jártam Vajdaságot, a legkisebb dűlőig ismerem, hiszen végigbicikliztem a Tanyaszínházzal, megboldogult Soltis Lajossal, tehát valóban van közöm ehhez a térséghez. Ez az ösztönvilág végül meghozta a döntéseket. Rengeteg nyersanyagunk van, csodálatos helyszíneken jártunk. Kiváló csapattal dolgozhattam együtt, melynek tagjai: a szervező és koordinátor Brezovszki Roland, a VMMSZ munkatársa, Bakos Árpád zenész, a Dinovizija és operatőrcsapata, a Pannon TV vágói, személy szerint kiemelném Herczeg Zsoltot, aki az utómunkákban lesz segítségemre. Jó hangulat jellemezte a munkát, a felkért szereplők lelkesek voltak, mindenki alázattal, profizmussal végezte a dolgát, ezt jó volt nézni. A helyiek mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Ilyenek vagyunk. Ez is benne lesz a filmben.

Az imázsfilm a nemzeti összetartozás éve vajdasági programsorozatának keretében készül — a programsorozat a Szekeres László Alapítvány koordinációjában, Magyarország Kormánya és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával, illetve a Bethlen Gábor Alap közvetítésével valósul meg.