— Számomra megtiszteltetés ez a beszélgetés — mondja komolyan —, az itthoniaknak pedig egy kis edukáció, hogy milyen az élet a világ másik felén. Bizonyíték, hogy ott is élnek emberek, akiknek szokásaik, ideáljaik, álmaik vannak, melyek semmiben sem hasonlítanak a nálunk megszokottakhoz. De húsz év elmúltával én már arra az otthonomra is úgy gondolok, mint egy nyugodt fészekre, ahol élni és megpihenni is lehet. Pedig egy kicsit sem hasonlít arra, amelyet több mint két évtizede zokogva hagytam el.

Az orvostudományi kart Belgrádban fejeztem be, és később a fertőző betegségekre szakosodtam. Amikor megismertem Pétert, a jövendőbeli férjemet, akkor döbbentem rá, hogy a betegségeken kívül egészség, élet is van a világon. Péter egy jó hírű cukrászcsalád egyetlen gyereke volt. Az ősei Magyarországról, Kecskemét környékéről származtak, de már a nagyszülei is Belgrádban születtek. Otthon még beszéltek magyarul, főleg az anyukák voltak azok, akik igyekeztek a gyerekeikkel megismertetni őseik anyanyelvét. Akkoriban engem a konyhai tevékenységek egyáltalán nem vonzottak, de náluk az ételnek fontos szerepe volt, és ezt tisztelni kellett. A szüleim sokat élcelődtek ezen, és figyelmeztették is Pétert, hogy belőlem sosem lesz jó cukrász. Talán ez ébresztette fel bennem a csak azért is érzését — és lassan elsajátítottam a cukrászat fontosabb műhelytitkait. Amikor megesküdtünk, apósom a férjemre ruházta az üzlet tulajdonjogát.

Öt éve voltunk házasok, én közben otthagytam a járványkutató intézetben a munkahelyemet, és a cukrászdában dolgoztam — de terhes sehogyan sem maradtam. Egy alkalommal a férjem anyai nagyanyja azt mondta: ne féljetek, egyszer majd az istenek beavatkoznak, és mindent helyretesznek. Ám az istenek mégsem hallották meg a nagymamát, mert továbbra sem történt semmi azonfelül, hogy az országban bonyolódtak a viszonyok. És ekkor is bebizonyosodott, hogy ha felkavarodik a víz, mindig a szenny kerül a felszínre. Biztosan ennek tudható be, hogy két hónapon belül a cukrászdánkat öt alkalommal törték be, verték össze a berendezést, és írták fel a kirakat üvegére: Marš odavde! (Mars innen!) Mindannyian halálra voltunk rémülve, mert akkoriban nem voltak ritkák a felderítetlen gyilkosságok a fővárosban. Nem tudtuk, mitévők legyünk. A férjem családja az üzletből élt már csaknem száz éve, hatalmas vásárlókörrel, külföldi szállításokkal, egyszóval ez volt mindannyiunk jövedelemforrása. De nem mertünk tovább kísérletezni. Persze jóval áron alul, de eladtuk a cukrászdát és az anyósomék ötszobás lakását. Nekik vettünk egy egyszobásat a központban, mi pedig elhatároztuk, hogy elhagyjuk az országot. Nekem volt egy dél-afrikai ismerősöm, aki egyetemistaként nálunk tanult. Évfolyamtársak voltunk, nagyon jól megértettük egymást, és akkor is ápoltuk a kapcsolatot, amikor diplomázás után hazament.

Johannesburgban élt, ott dolgozott orvosként. Itthon elbúcsúztunk, és két hónap múlva már igyekeztünk beszerezni az engedélyeket, hogy megnyithassuk a cukrászdánkat. A városról tudni kell, hogy még ma is ott a legerősebb a fajgyűlölet. A fehérek külön városrészben élnek, sok helyen még kapuőrség is van, mert a bennszülöttek valósággal utálják a fehéreket. A történelem a tanúja, hogy ez természetes reakció arra, amit a fehérek műveltek velük a múltban. A nagyvárosokban, ahol egyszerűbb az ellenőrzés, érezhetőbb a változás is, de a kisebb városokban, településeken még élénken élnek az ősi szokások, a többistenhit, így az ilyen környezetben a haladás csak tipeg, nem jár. Hála a kolléganőmnek, nekünk már van egy szerény baráti körünk, „vegyes” összetételben. Itt derült ki, hogy az egyik kollégának nem lehet gyereke, pedig nagyon szeretnének. Hosszú beszélgetések után a férjemmel arra az elhatározásra jutottunk, hogy ő ad spermát, és megkíséreljük a mesterséges megtermékenyítést. Ebben nagy segítséget nyújtott a kolléganőm, aki elrendezte a kórházi elhelyezést. A döntés előtt alaposan körbejártuk a témát a férjemmel. A megtermékenyítés sikerült, és Vivi egészséges, fehér bőrű kislányt hozott a világra. Ő most hároméves, és az apját, anyját, ezenfelül engem meg a férjemet is mamának és tatának hív. Mindenki imádja, mindenki boldog, csak az igazi anyuka anyja boldogtalan. Szerinte nem lehet gyerek akkor, ha a férfi és a nő nem érintkezik, ránézésből náluk még sosem született baba. Szerinte az ő lánya tisztességtelen, én pedig ostoba vagyok. Mert ha mégis szült a lánya érintkezés nélkül, akkor csak az istenek beavatkozásának köszönheti a gyerekét. És akkor a túlvilági erőket kell imádni, nem pedig tisztelni azt, aki az istenek dolgába avatkozott.