— Csak öregségemre tudatosodott bennem, hogy ha az ember esze elborul, hihetetlen marhaságokat produkál — mondja B. inkább tréfálkozva, de arckifejezéséből látom, hogy komolyan gondolja, amit mond. — Mindig azt gondoltam magamról, hogy egy teljesen normális, józanul gondolkodó ember vagyok, aki meg tudja különböztetni a helyest a helytelentől. Aztán az élet rám cáfolt, cudarul. Egészen biztosan más jellemem volna, ha nem csonka családban növök fel. A szüleim egyszerű emberek voltak, apám gyárban dolgozott, anyám pedig egy horgosi tanyán cselédeskedett úgy, hogy közben az otthoni kötelezettségeit is el tudta látni. Iskolába indultam, amikor az anyám közölte, hogy apám elköltözik otthonról. Persze semmit sem értettem, főleg anyám magyarázatát, hogy apa már nem szeret bennünket, hanem egy másik nénit. És apám valóban eltűnt a környékről a másik nővel. Már letöltöttem a katonaságot, amikor megtudtam, hogy Zomborban él — egyedül, egy elhagyatott hétvégi házban. Amikor meghalt, abban a városban temettem el.

Két év múlva anyám férjhez ment, és az új házasságában született az öcsém. Nem mondhatom, hogy a mostohámmal sok bajom volt. Az is igaz, hogy nem voltam egy vásott kölyök, ha szépen beszéltek velem, mindent megértettem, és szót is fogadtam. De utáltam, ha kiabáltak rám, vagy dorgáltak. Ez utóbbit főleg az anyám tette, mert az öcsém lett a szeme fénye. Felnőttem, de sohasem éreztem, hogy igazából oda tartozom. Szakközépiskolát fejeztem be, de nem kaptam rögtön munkát, hát úgy gondoltam, külföldön próbálok szerencsét. A Benelux államok egyikében kaptam munkát egy csavargyárban, és három évet dolgoztam ott, amikor anyám megírta, hogy megkaptam a rukkolócédulát. Hazajöttem, letöltöttem a katonaságot, és itthon kerestem boldogulást azzal, hogy otthonról eljöttem. Senkinek sem volt ellenvetése, és úgy éreztem, mindannyian fellélegeztünk, hogy nem élünk tovább együtt. Munkát kaptam, elég szép fizetést is, és megkezdtem a legényéletet. Sokat jártam moziba, színházba, már kicsi koromtól kezdve sokkal többet akartam tudni és látni, mint amennyire otthon lehetőségem volt.

Egy színházi előadáson ismertem meg a feleségemet is, aki a közgazdasági karon volt harmadéves. Miután diplomát szerzett, összeházasodtunk. Albérletbe költöztünk, és hamarosan jött a két gyerek. Szépen megvoltunk. Nem mondhatom, hogy lángolt a szerelem köztünk, de mindenben egyetértettünk. Igaz, a feleségem egy kicsit mindig okoskodott, időnként az is napirenden volt, hogy nekem nincs egyetemi diplomám, de alapjában jól megértettük egymást. Az ő szülei egy Újvidék környéki faluban éltek, sohasem tudtak a segítségünkre lenni. Az én anyámra pedig nem számíthattunk, mert meghalt a férje, és az öcsémmel élt, aki megnősült, és neki is volt már gyereke. Anya arra az unokára vigyázott.

Amikor megindult az ország széthullása, mindkettőnk munkahelye megszűnt. A feleségem ötlete volt, hogy kezdjünk magánvállalkozásba, és ez egy ideig működött is. A kereskedelmet Bosznia területére is átvittük, de egy idő múlva nem tudtuk megfizettetni a szolgáltatásokat, és a vállalkozás tönkrement. El kellett adnunk a kétszobás lakásunkat, ráadásul a feleségemet elítélték, mert állítólag olyan árut is szállított, amely nem szerepelt az engedélyen. Itt maradtam a két iskolás gyerekkel az egyik szomszédunk garázsában, munka és pénz nélkül. Három évig tengődtünk, én még önkéntesnek is jelentkeztem, mert azért a katonaság jól fizetett. Ha most megkérdezi, hogyan vészeltem át azt az időszakot, magam sem tudok választ adni.

A feleségem alig került haza a börtönből, az egyik fiunk közúti balesetben szörnyethalt. Huszonnégy éves volt. A haláleset elsősorban a feleségemet tette tönkre, az idegei gyakran felmondták a szolgálatot, és ilyenkor olyan durván, nyersen viselkedett, hogy nem is ismertem rá. Én napszámba jártam, és szabadidőmben horgászni kezdtem. Ebben az időszakban nekem csak az volt a fontos, hogy ne legyek otthon. Mintha elment volna a józan eszem. Horgászat közben ismertem meg egy asszonyt, akivel viszonyt kezdtem. Utáltam magamat, de nem tudtam ellenállni. Amikor a feleségem megtudta, elmondta a lányunknak, aki olyan prédikációt tartott nekem, hogy két nap múlva az erdőben felakasztottam magam. Az erdőcsősz éppen arra járt akkor, neki köszönhetem, hogy élek. A feleségemmel valahogy kijavítottuk a hibákat. Az öngyilkossági kísérletem őt is kijózanította, és lassan ismét helyreráztuk a családunk életét. Hogy érzem magam? Fáradt vagyok, sokszor tör rám a lelkiismeret-furdalás. Ilyenkor arra gondolok, mi minden történt velem az életben. És ilyen pillanatokban hajlandó vagyok arra, hogy megbocsássak önmagamnak. Mert ha az ész elborul, nagyon nehéz helyesen cselekedni.