A kiállítás készítői arra keresték a választ, hogy ha Petőfi Sándor elindulna körbejárni az országot s a határmelléki területeket, vajon mit látna, mit szűrne le, hogyan élnek ma a magyarok. Mivel neves költőnkről nevezték el a legtöbb utcát Magyarországon, a téma adta magát.

„Petőfi Sándor kultusza már a 19. században nagyra nőtt, az pedig szinte burleszkbe illő, ahogy az elmúlt kétszáz évben minden politikai rendszer magához próbálta hajlítani az aktualizált Petőfi-képet. A gyorsan nemzeti vátesszé emelt Petőfi iránt senki nem maradhatott közömbös, így az összes rezsim róla nevezett el rengeteg keze ügyébe kerülő művelődési házat, könyvtárat, laktanyát és utcát. A több hullámban futó közterület-átnevezési kampányok pedig elkerülték Petőfit, akiről például a keményvonalas sztálinista Rákosi-diktatúrában is tonnaszámra nevezték át az addig Habsburgokról elnevezett magyarországi utcákat. Persze nem a települések legfontosabb közterületeit, hiszen azokat a kommunizmushoz közvetlenül köthető embereknek és jelszavaknak tartogatták, ezért fotósaink is inkább a falvak és városok mellékutcáiban kutakodtak” — áll a kurátor, Virágvölgyi István kiállítást bemutató írásában, ahogy az is olvasható továbbá, hogy ha egymás mellé tennénk mind a 2800 Petőfi utcát, az Atlanti-óceánig is eljuthatnánk.

Kocsér — Fotó: Hirling Bálint

Egy szubjektív, a fotósok lencséi által bemutatott képet kapunk a mai magyar társadalomról, mely nem szépít, nem gúnyol ki, nem másít, maximum válogat, attól függően, hogy az alkotók éppen mit tartottak megörökítésre érdemesnek. Ami ebben izgalmas számomra, az az, hogy a fotók készülhettek volna akár húsz évvel ezelőtt is, elnézve a szobabelsőket, a házakat vagy a képeken szereplők ruházatát. Idősebbek, fiatalok, tapétával bevont vagy gyerekek által telerajzolt falak, rendezett kertek vagy bozót által benőtt, elhagyatott otthonok, de láthatunk házat, melyben a legenda szerint Petőfi az Anyám tyúkját írta, vagy Petőfiről elnevezett iskolákat, diszkókat is. Nagyon gazdagokat, szegényebbeket, séfeket vagy éppen tyúkot felpucoló falusi asszonyokat. Tűzoltókat és temetkezési munkásokat vagy kisiskolásokat a kémiateremben, történetesen abban az iskolában, ahová annak idején maga Petőfi is járt.

Doroszlói búcsú a Petőfi Sándor utcában — Fotó: Pályi Zsófia

Egy külön falat foglalnak el a Petőfire emlékező feliratok fotói: Ebben a házban járt… Ebben a házban alkotott… Itt járt… Itt szállt meg… És Magyarország határait is elhagyták a fotósok, így találunk képeket Oromhegyesről, Magyarkanizsáról vagy egy egész sorozatot a doroszlói búcsúról is. Egy sorozatnyi fotót a kehidakustányi (természetesen a Petőfi Sándor utcában található) Őszikék Öregotthon lakóiról vagy a székesfehérvári Petőfi Kultúrtanszék elnevezésű éjszakai szórakozóhely látogatóiról is. Emellett mivel Petőfi meghatározó alakja volt kora közéletének, egy kisebb sorozaton belül huszonhat éves, sikeres, magyar fiatalok portréit is megtalálhatjuk a falakon, olyanokét, akik a Forbes magazin által évente összeállított 30 sikeres magyar 30 alatt listáján szerepeltek az elmúlt években. Érdekességként a képek mellett az ő vallomásuk is olvasható. Ők a Milyen nagy kérdések foglalkoztatják generációdat?, illetve Szerinted miről kéne verset írjon Petőfi Sándor, ha ma élne? kérdésekre válaszoltak. Kulcsszavakként kiemelhető mondandójukból a megosztottság, a pazarló életmód, a környezetvédelem, az elmagányosodás elleni küzdelem s a bizonytalan jövőkép megléte.

Hortobágy — Fotó: Bácsi Róbert László

A Pictorial Collective kilenc fotósa egymás között leosztotta, ki melyik magyarországi és határon túli területre utazik el. Másfél év alatt több ezer kilométert tettek meg, így 270 településen készítették el fotóikat, közben beszélgettek a helyiekkel, és hagyták a szemüket vezetni, meglátni azt, ami talán azok számára nem látható, akik ott élik életüket.

A Pictorial Collective tagjai (s most nevezzük meg őket: Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, Móricz-Sabján Simon †, Pályi Zsófia, Stiller Ákos, Urbán Ádám és Végh László) fotóit végignézve, egyik-másikat megmosolyogva akaratlanul is elgondolkodunk azon, mennyire van távol egymástól a főváros s a többi település, valamint annak lakosai. Ha nem állna a fényképek alatt a helyszín, szereplőink lehetnének akár Budapesten vagy annak egyik külvárosában is. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit látna Petőfi egy újabb 200 év múlva. Történne-e változás, és vajon az pozitív vagy negatív irányba hajlana-e el, hány, róla elnevezett utca ürülne ki teljesen, vagy telne meg újra élettel?

Kiskunfélegyháza — Fotó: Móricz-Sabján Simon

A kiállítás után szerencsémre még egy beszélgetést is meghallgathattam, melyben a fotók kapcsán azt elemezték, milyen hatások alakították a vidéki létet az elmúlt évtizedekben, illetve hogy mennyire és hogyan lehetne csökkenteni a Budapest és a vidék közötti szakadékot, erre milyen kísérletek történtek, van-e egyáltalán átjárás a két világ között, eléggé kíváncsiak-e egymásra, hogy létrejöjjön egyfajta párbeszéd, hiszen az ország 4/5-e vidéken él. A beszélgetőtársak Virágvölgyi István és Kovách Imre vidék- és településszociológus, az ELKH Társadalomtudományi Kutatóközpontjának Társadalmi Integráció és Egyenlőtlenségek Kutatási Osztálya vezetője voltak. 

A kiállítást szerintem mindenkinek meg kellene néznie. Régen láttam ennyire beszédes tárlatot, ilyen erős fotográfiai anyagot. Látogassanak hát el a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központba október 1-jéig, és végezetül álljon itt egy rövid részlet Szálinger Balázs megnyitóbeszédéből:

„Semmi se tud jobban, egyszerűbben, pontosabban és érthetőbben elmélkedni a vesztésre álló, veszésben lévő világ fölött, mint a művészet. Nem is elmélkedés ez, hanem értésre adás. Ebben a kiállításban ez a különleges. Elmosódik az emberszeretet és a hazaszeretet közti határ, egymással birkóznak, mint két játékos kölyökmacska. És az érzelmek! Ha egy-egy pillanatra el is szorul a szívünk, valahol mélyen mosolygunk. És saját magunkon mosolygunk. Ha valamelyik képen elvigyorodunk, ott belül megmar valami fájdalom — és ilyenkor mi fájunk, tényleg mi fájunk! Undor és ölelési vágy, egyszerre, egy tőről, magától értetődően.”

Nagyar — Fotó: Végh László

Nárai — Szüreti fesztivál a Petőfi utcai művelődési házban — Fotó: Bődey János

Tiszaug — Fotó: Mohai Balázs

Vekerd — Fotó: Bácsi Róbert László

Szerda Zsófi fotói a kiállításról