Sedlak Mirko a tényleges katonaideje szolgálásának idején. Az értelmetlen halál is katonaruhában érte

Minden valamirevaló nemzet, társadalom okul a történelmi eseményeiből. Térségünkben nem érvényes ez, éppen ezért emlékezünk az elmúlt 15 év háborús áldozataira azzal a tiszta, emberi szándékkal, hogy ha már változtatni nem tudunk a megtörténteken, legalább ne feledjük el, miért is halt meg az a harminc szabadkai, akiknek szerény emlékművet emeltek.
SEDLAK Mirkót nagyon sokan ismerték Szabadkán. Tavankúton született 1957-ben, de a városban élt feleségével és egyetlen fiával. Rendkívül tevékeny volt, az erdőtelepítők szervezetében, művelődési egyesületekben, helyi közösségében s másutt dolgozott. 1991-ben a Harcosok Sorakozója lakótelep helyi közösségében, a mozgósítások idején katonai küldönc szerepet kapott. Felesége, Gabriella és fia, Josip csöndes belenyugvással beszélnek az akkori eseményekről.
- Még el sem vitték szegénykémet tartalékosnak, máris aggódtunk az életéért - mondja özvegye. - A családok, ahova kézbesítette a katonai behívókat, halálosan megfenyegették. Én akkor is megértettem a bevonultatott tartalékosok hozzátartozóinak ellenszenvét, de azt nem értem, miért a férjemet okolták, hiszen nem ő mozgósította az embereket, neki katonai feladata volt a behívók kézbesítése. Ha visszautasítja, egészen biztosan komoly következménye lett volna. Szeptember 10-én őt is elvitték, és a hivatalos jelentés szerint 1991. november 7-én Vukovár közelében, az ún. Trpanji úton ellenséges tűzben esett el. Őszintén megmondom, nem szívesen beszélek erről, különösen nem a nyilvánosság számára, mert abban az időben annyi megaláztatás, annyi fájdalom és embertelenség ért bennünket, hogy megfogadtam, a fájdalmunkról soha többet nem szólok senkinek. Úgysem tud senki változtatni a megtörténteken. A halála után, ha összehívtak bennünket, az elesettek hozzátartozóit, a hivatalos szervek már jó előre megmondták, mit kell mondanunk: mindenekelőtt azt, hogy büszkék vagyunk halottainkra. Mondja, miért lennék én büszke arra, hogy a férjem fiatalon elesett egy olyan ügyért, amely senkit sem szolgált? Gondolhatja, milyen állapotba kerültem akkor, a fiam mindössze hétéves volt, imádta az apját. Alig egy évre a férjem halála után meghalt az apósom is, egyszerűen nem tudta kiheverni a fia halálát. A két haláleset nagyon megviselte a fiamat, visszahúzódó, csöndes gyerek lett. Azóta ütjük-verjük mi ketten a világot, a világ pedig egyre jobban bennünket.
A férjemmel együtt szolgáló tartalékosok mondták már a temetésen - akkor persze nem jutott el a tudatomig -, hogy a férjemet nemzetiségi alapon ölték meg. Ez sokáig keringett a városban, de én nem akartam később sem figyelmet szentelni neki, annyira bizarrnak, hihetetlennek tűnt. De a későbbi események rákényszerítettek, hogy elemezzem és logikusan összekössem a történteket. A túlélők elbeszélése szerint a férjem egy szétlőtt ház falai közt halt meg, nem az említett úton. Egy nő lőtte le, akinek a nevét is tudták, azt is, honnan jött. Amikor a belgrádi Vreme c. lap újságírói tanúskodtak a hágai bíróság előtt, akkor hallottam nyilvánosan is kimondva, hogy a Vukovárnál tevékenykedő félkatonai alakulatok azt a feladatot kapták, hogy lőjenek le mindenkit, aki nem szerb. Ezt az akciót úgy hívták, hogy ,,Saját soraink tisztogatása'. A legborzasztóbb az, hogy a fiamnak és nekem nemcsak a családfő elvesztését kellett elszenvednünk, hanem mindazt, ami utána következett. A fiammal már az iskolában is másként bántak, mint a többi gyerekkel, én hamarosan elveszítettem az állásomat és megbetegedtem. Már a gyógyításom idején is furcsa dolgok történtek velem. Szilárd meggyőződésem szerint azt akarták elérni, hogy megbolonduljak. Amikor a kórház jogi osztályán ezt szóvá tettem, azt tanácsolták, mivel úgysem tudok semmit bizonyítani, jobb, ha befogom a számat. Mert, ugye, egy bolond szájából a férjem halálának története egészen másként kezelendő, mint egy normális ember szájából. Közvetlenül a temetés után kezdődtek a megkülönböztető eljárások, amelyekre csak jóval később jöttem rá. A temetési költségeket a betegségi biztosító nem ismerte el, azt mondták, ez a katonaság dolga. Beadtam minden okmányt, amit kellett a kaszárnyába, de azok valahol egy fiók mélyén lapultak, s csak két év múlva, 1993 végén, többszöri kérelmemre találták meg őket és fizették ki a költségeket. Abban az évben volt az a rettenetes infláció, a temetkezési pénzek és az akkor kifizetett egyéb térítmények összege szinte századannyira zsugorodott. A fiam és én kapunk ugyan a férjem után rokkantsági nyugdíjat, de csak 21 ezer dinárt, mások ennek a dupláját veszik kézhez. Nekünk ez az egyetlen jövedelemforrásunk, mert a fiam, aki időközben befejezte a középiskolát és példás katonaként leszolgálta a katonaidejét, sehol sem kap munkát.
Az elmúlt tizenöt év alatt megpróbáltam utánajárni a dolgoknak. Vagy hatvan hivatalos beadványt írtam meg eddig, a községi szervektől egészen a belügyi és a katonai minisztériumig, sok helyen válaszra sem méltatnak, máshonnan pedig két sorban azzal utasítanak el, hogy az érveim alaptalanok. Pedig az utóbbi időben egyre gyakoribbak és egyre durvábbak az ellenünk irányuló megmagyarázhatatlan támadások. Állítom, hogy valamilyen illegális módon a lakásunkba áramot vezetnek, ami szinte állandóan sokkol bennünket. Kihívtam először az Elektrovojvodina, majd egy magáncég szakembereit. Az Elektrovojvodinában azt mondták, a vezetékek rendben vannak, de egy bliccellenőrzés alkalmával 300 Volt áramerősséget mértek. Erre azt mondták, rájuk csak a műszaki rész ellenőrzése tartozik, a diverziót a rendőrségen kell bejelenteni. Meg is tettem, de ők állítólag nem illetékesek ez ügyben. Már 23 éve itt élünk, ebben a tömbházban, a férjemmel megvettük a lakást, de az emeletünkre telepített menekült családok állandó nyomás alatt tartanak bennünket, és az őslakók közül senki sem mer mellénk állni, amit őszintén meg is mondanak. Az utóbbi időben szinte állandóak a zaklatások, éjjel becsörög a telefon, és a kagylóból harangszót hallok, senki sem szól bele a kagylóba. Nézze, a bejárati ajtónkat cserélni kellett, mert az állandó rugdosás, verdesés következtében tönkrement. A megmagyarázhatatlan zajoktól megrepedeznek a falak, már szinte mozdulni sem merünk a fiammal. Tudja, a bánat, a soha be nem gyógyuló sebek a férjem, az apa elvesztése miatt kizárólag a fiam és az én dolgom. De egyszer mondják már meg, hogy nemzeti kisebbségként nekünk itt nincs maradásunk, akkor majd továbbállunk. Mondja, ki vagyunk mi most itt, ki képviseli a mi érdekeinket, hol a mi hazánk?! Eddig mindig úgy éreztem, hogy itt vagyok itthon, hiszen itt született és itt nyugszik minden ősöm. De lassan albérlő lettem a fiammal a saját országomban, hát mondják meg, ha nem így van. Eleinte nem hittem a férjem halálával kapcsolatos mendemondának, de az események rám cáfolnak. Végre emberhez méltóan szeretnék élni, félelem és megalázás nélkül. Gyászolni akarom a férjemet az életem végéig, de azt hiszem, az egyetlen, félárva fiamnak joga van olyan életre, ami minden normális fiatalnak kijár. Ha ezt itthon nem érhetjük el, hát majd továbbállunk. Ha addig nem történik velünk valami...