Kuzmanović Ratko megígérte anyjának, hogy visszajön. Nem rajta múlott

Az országban dúló legutóbbi háború áldozatainak emelt emlékműre vésett nevek közül a megérzés alapján választottunk. A táblán szereplő harminc név híven tükrözi Szabadka több nemzetiségű mivoltát, s viselőik valamennyien egy olyan háborúnak az áldozatai, amelynek értelmét a hozzátartozók nem tudják felfogni ma sem.
Fákkal, bokrokkal, virággal teli udvarban búvik meg a csinos családi ház, ahol a csengetésre hófehér hajú férfi nyit ajtót. Jóval mögötte feketében öltözött asszony áll és csak hallgat, míg elmondom, őszinte bocsánatkérés kíséretében, mi járatban vagyok. A férfi elkomolyodik, és már látom a tekintetében az elutasítást, amikor közbelép az asszony, és beenged a házba, a férjét pedig az éppen ott vendégeskedőkhöz küldi.
KUZMANOVIĆ RATOMIR az újvidéki hadtestben teljesített tartalékos szolgálatot és 23 évesen Vukovárnál esett el. Vasárnap volt, amikor jelentkeznie kellett a szabadkai kaszárnyában, és hétfőn már ott volt Vukovárnál.
- Én egy nagyon büszke édesanya vagyok, de a halálomig szomorú - mondja Rada, az édesanyja. - Ratko olyan gyerek volt, akit minden édesanya megirigyelhetett volna. A Železnièarban dolgoztam, s ő egyetlen alkalmat el nem mulasztott, különösen, ha második műszakban dolgoztam, hogy el ne jöjjön értem, még abban az esetben is, ha lánnyal volt a városban. Az Elektroremontban dolgozott, a felettesei, a munkatársai szerették és becsülték, mert egy olyan fiatalember volt, akire senki sem mondhatott rosszat: nem ivott, nem csavargott, várt valamit az élettől... Ne kérdezze, gyógyulnak-e a sebek, mert én úgy érzem, mintha a dolgok tegnap történtek volna. Már csaknem 15 éve, hogy eltemettük, de még most is minden áldott nap kimegyek a temetőbe... Ez egy olyan kényszer nálam, amit nem tudok legyőzni. Nagyon anyás volt a fiam, nehéz elmondani, milyen szeretettel ragaszkodtunk egymáshoz. Még most is gyakran álmodok vele. Beszélgetünk, s megtörténik, hogy megkér, süssem meg neki a kedvenc kalácsát, vagy vegyek banánt, amit nagyon szeretett. Reggel akkor én megsütöm a kalácsot, kiviszem a temetőbe és odaadom a sírokat gondozó idős embernek. A fiam sírja melletti sírhoz is gyakran kijár egy nagyon idős néni. Valamelyik nap azt mondta nekem, a fiam még mindig fogja a kezemet, azért kell naponta a temetőbe mennem.
Miután bevonult, szinte mindennap hívtuk az újvidéki központot, hogy hírt kapjunk felőle. Azon a napon, novemberben, amikor elesett, nekem reggel azt mondták, hogy minden rendben van, nemsokára hazajön. Délelőtt kb. 11 óra körül jött két tiszt, hogy közölje a halálhírét. Már reggel tudták, hogy meghalt, de nem akarták telefonon jelenteni. Arra emlékszem, hogy a hír hallatán valami rendkívül furcsa nyomást éreztem a fejemben, és elájultam. Több mint öt hónapig kezeltek a kórházban, és a megboldogult Bosniæ doktornőnek köszönhetem, hogy ma kijárhatok a fiam sírjához. Nekem ő akkor több volt kezelőorvosnál, talán egyedül ő értette meg, mi zajlik a lelkemben, és mint az anyám, úgy gondoskodott rólam. A fejemben levő furcsa nyomás után daganatot diagnosztizáltak a fejemben, megoperálták, és csaknem öt évig voltam olyan beteg, akiről nem tudták, mi lesz a sorsa. Még most is úgy érzem, hogy így kellett lennie, és egészen biztos, hogy a betegséget is azért sikerült legyőznöm, hogy eljárhassak Ratkóhoz. Amikor hazahozták, nem volt családi sírboltunk, sírgödörbe tették a cinkoporsót, de csak azután, hogy megnéztem az arcát. Nem akartam engedni, hogy eltemessék, míg meg nem nézem. A temetése után egy hónappal kész lett a sírbolt, és akkor áthelyezték a koporsóját oda, ahol most már örök nyugalomra talált. Az áthelyezés napján úgy éreztem, most már felöltöztethetem a fiamat a polgári ruhájába, mert nagyon szeretett öltözködni. Egy műanyag tasakba rakosgattam, jajgatva, a hajamat tépve, az öltönyét, ingét, fehérneműjét, cigarettáját, a borotváját, még a kedvenc dezodorját is. Nem engedett el a férjem a koporsó áthelyezésére, ő tette a cinkoporsóra az elkészített holmit. És azon az éjjelen megjelent álmomban a fiam, és ezt mondta: anyu, mindent becsomagoltál, de a borotvahabot elfelejtetted. Azt tényleg kifelejtettem a csomagból. Már korán reggel kivittem a sírjához a habot, és a fagyott földet a kezemmel ásva tettem oda. A halála előtti napon kaptunk tőle két levelet, az egyiket a kislánynak írta, akinek komolyan udvarolt. Egyébként a lány nem ment azóta férjhez. A mi levelünket bontottam csak fel, és abban azt írta, onnan, ahol ők vannak, csak azok jönnek majd haza, akik szerencsés csillagzat alatt születtek, de ne féljek, ő biztosan hazajön. A lánynak őszintén megírta, hogy kevés esélyük van a túlélésre, de nekem ne mondja meg.
Nézze, itt van a falon a díszoklevél, ami állítólag hősöknek jár ki, kapunk utána valamennyi rokkantsági nyugdíjat is, van is jó néhány olyan egyesület, ahol az elesettek hozzátartozóinak érdekeit védik. De nekem semmi sem kell, ezt a házat mi a férjemmel a két kezünk munkájából építettük fel, és a kettőnk nyugdíja egy szerény élethez elegendő. Én semmit sem kérek senkitől, csak annyit, hogy hagyjanak bennünket békén, engedjék, hogy életem végéig gyászoljam és sirassam a fiamat, akinek talán ez volt a sorsa. A halála óta valahogy közelebb kerültem a valláshoz és ha nagyon nehéz, betérek a templomba. Utána egy kicsit megnyugszom. A fiunk halála óta minden évben eljön három lány Vukovárról, akik ápolónők voltak a vukovári kórházban, és sebesülten ugyan, de túlélték. A halála évfordulóján virágot tesznek a sírjára és otthagynak egy rövidke, meleg hangú levelet nekem. De még sohasem találkoztam velük. Az egyetlen előny, amivel a fiam élete árán élek, hogy ha rosszul vagyok és elmegyek a rendelőbe, nem várok sort. A múltkor azonban egy menekült, aki egyébként itt lakik az utcánk végén, azt mondta, ő is beteg, miért megyek én be előtte. Amikor a vizsgálatról kijöttem, odamentem hozzá, és a karját megfogva csak ennyit mondtam neki: magának huszonéves, életerős unokái járkálnak a házam előtt, az én fiam pedig azért halt meg, hogy a maguk küszöbét védje. A sebeink sohasem gyógyulnak be, attól sem gyógyulnának, ha bármit is kapnánk. Mindenkinek rettenetesen nehéz, akinek valakije odaveszett, de azt hiszem, a szülőnek, az anyának a legnehezebb. Hiszen az özvegyen maradt feleségek is idővel majd találnak párt, de én már az életben soha sem simogathatom meg Ratko haját. Őt senki sem helyettesítheti. Ezért igyekszünk élni az élet hátra maradt éveit, kéthetenként cserélem a fiam ágyneműjét, jól kikeményítem, mert úgy szerette. Tűző napon, esőben, hóban mindennap meglátogatom őt mindaddig, míg végre nem találkozok vele ismét. Egy más, talán egy jobb világban.