Kudlik Mihály, a kiskatona, akiből sohasem lesz apuka

A szabadkai vasútállomás előtt elhelyezett emlékművön, melyet a legutóbbi délszláv háború áldozatainak emeltek, KUDLIK Mihály neve is szerepel.
A megadott címen ijesztő látvány fogad. A régi, igénytelen kis lakóház öreg falai két nappal ezelőtt roskadtak össze, a tetőszerkezet szakadozott darabjai felkiáltójelként meredeznek az égnek. A hatalmas udvaron mindenfelé bútordarabok, melyeket a szomszédok segítettek kimenteni a leomló falak közül. Idős, fejkendős asszony jön elém. Az üdvözlés után elmondom, hogy ha nem okozok külön fájdalmat, Misiről szeretném kérdezni. A címben szereplő kérdést fel sem kell tennem, a beteg édesanya zokogásban tör ki, úgy kísér a félig kész melléképületig, ahova egy asztalt és néhány széket sikerült beszorítani. Kató néni nem átkozódik, nem kér semmit számon, csak sír, és emlékezik. Fájdalma szinte tapintható.
- Misi olyan jó gyerek volt, amilyet anya csak kívánhat - mondja hosszabb hallgatás után, kissé megnyugodva. - A leomlott ház helyén is már régen új állna, ha ő élne. A megboldogult édesanyámtól örököltem, és a fiammal azt terveztük, milyen csinos kis családi ház kerül majd a vályogfalú helyére, csak egészségesek legyünk. Június 10-én töltötte be a 18. életévét, és június 30-án rukkolt be. Akkor már feszült volt a helyzet, Szlovéniából érkeztek a riasztó hírek. Mondtam is neki: kisfiam, vannak ismerőseink Szegeden, menekülj át, míg nem késő. De hallani sem akart róla, mindig azt kérdezte, mi lesz velem, ha ő nem lesz mellettem. Kőművesként dolgozott az Integralban, és azt a feladatot kapta, hogy terepre menjen négy hónapra. Ha elfogadja, talán még most is élne. De nem akart elmenni, ezért hát felmondtak neki. A köztisztasági vállalatban kapott munkát, és szerették is a munkahelyén, mert szófogadó, szorgalmas munkás volt. Amikor behívták katonának, mindjárt a kezdetén valami nem volt rendben. A helyi közösség irodájában kellett volna ugyanis jelentkeznie, nem a kaszárnyában. Ő azonban nem ment el a helyi közösségbe, hanem inkább a határba vitt az útja, hogy megnézze, hogy áll a búza, mikor kezdhetjük az aratást. Még aznap jöttek is nyomban számon kérni, miért nem jelentkezett, de délután sürgönyt kapott a katonaügyosztályról, hogy egyelőre nem kell bevonulnia. Másnap azonban rendőr jött érte. Hiába mutattuk a hivatalos táviratot, könyörtelenül mennie kellett. Vigasztalt, hogy nem baj, legalább ezt a kötelezettségét is lerója, aztán nyugodt lesz. Brèkóban kellett jelentkeznie, ott is tette le az esküt. Utána hamarosan értesített, hogy a kiskatonák közül huszadmagával Eszékre kell átmennie. Még örültem is neki, hogy így legalább közelebb lesz, és meglátogathatom. De ő figyelmeztetett, hogy ne induljak útnak, mert veszélyes. Gondolja el, onnan még ő vigyázott énrám! Nem tudom, vajon magának van-e gyereke, de ha van, akkor meg tudja érteni, amit most mondok. Azon az éjszakán, amikor éjfél után állítólag gránát csapott közéjük, én álmomból felijedtem éjfél után. Annyira ideges voltam, hogy nem tudtam magamon uralkodni. Felöltöztem, és hajnali fél ötkor elmentem a testvéremhez. Egyszerűen nem bírtam itthon maradni. Idegnyugtatót adott a testvérem, és valahogy lecsillapodtam. Ebéd után egy kicsit ledőltem, és egyszer csak kopogtattak. Amikor megláttam a tisztet, azt hittem, menten megőrülök. Csak azt ismételtem: Ugye nem halt meg? Átvezettek a szomszédba, ott kaptam egy injekciót, és csak utána mondták meg, hogy meghalt. Nézze, itt a jelentés. ,,1991. szeptember 16-án, az úgynevezett Bobota helységben gránáttűzben kapott sebesülése következtében Kudlik Mihály katona elesett' - nyúlfarknyi szöveg, alatta pecsét, aláírás. Ennyi.
Azt tudom, hogy a temetésén díszsortűzzel búcsúztatták a katonák, de másra nem emlékszem. Később a rokonok mesélték, hogy a temető előtt ott állt egy teherautó, felfegyverzett katonákkal, és egy mentőautó. Netán attól tartottak, hogy megtámadom a hadsereget? Ne kérdezze, milyen az életem azóta. Megbetegedtem, a szívem, a vesém lassan felmondja a szolgálatot, de a gerincemmel is baj van, jószerével már munkaképtelen vagyok. Míg külföld segített, addig időnként kaptam segélycsomagot: egyszer étolajat, máskor kolbászt, cukrot, de mióta nincs külföldi támogatás, nem kapok semmit. Jár a fiam után ún. rokkantsági nyugdíj, de az összege sohasem egyforma, legutóbb a postás azt mondta, úgy hallotta, hogy alaposan csökkenteni fogják. A fiam halála után a Harcosszövetségben azt mondták, segítenek felépíteni egy normálisabb házat, ha beszerzem hozzá, a magam költségén, a szükséges papírokat. Mit mondjak, csaknem ezer euróba kerültek a különféle rajzok, engedélyek. Ráment az összes megtakarított pénzem. Amikor elvittem a Harcosszövetségbe, az ott dolgozó hölgy azt mondta: szégyellhetem magam, fürdőszobás házat akarok a fiam életéért. Hát a rajzokat nem én csináltam, de ha még én kértem volna is a fürdőszobát, hát az nekem nem jár, csak azért, mert magyar vagy mert földműves vagyok? Mit mondjak, a házból nem lett semmi, de nem is kértem soha többé semmit. Ezt sem kértem, ők ajánlották. Én senkitől semmit sem akarok, a fiamat úgysem adhatják vissza. Azt azonban szeretném, ha valaki megmondaná: miért is kellett a fiamnak meghalnia! Ki támadta meg az országot? Tudom, hogy erre sem kapok választ, hiszen itt abban az időben olyan nagy volt a fejetlenség, hogy a temetés után egy hétre behívóparancs érkezett a halott fiam nevére! Nem is tudták, hogy elesett. És amikor bevittem a behívót, és mondtam, hogy az én fiammal ők már végeztek, még megfenyegettek, hogy megbüntetnek, amiért jelentettem a halálát. Mintha én vezettem volna a katonai nyilvántartást. Tudja, az a legszörnyűbb, hogy mindig őt látom. Ha a korabeli fiatalemberekkel találkozom, mindig az jut eszembe: már ő is biztosan apa volna, én meg nagymama lehetnék. Ha beteg vagyok, és valamit nem tudok elvégezni, csak felsírok az égre: Misikém, kisfiam, de hiányzol anyának! Ha lefekszem, és nem tudok aludni, mindig igyekszem elképzelni, milyen volna most, ha élne. Mert nagyon szép gyerek volt. Nézze, ezen a nyolcadik osztályos korából való fényképen ez a dús hajú, mosolygós arcú az én fiam. Szeretett szépen öltözködni. Én csak odaadtam neki a pénzt, és rábíztam: azt vegyen magának, ami neki tetszik. Adnám neki most is, így betegen, az életemet is. De már hiába - mondja Kató néni könnyeit törölve.