Nagy Teleki Antal, akinek fiatal életét vette el a politika

Szabadkán, a vasútállomás előtti park bejáratánál, néma üzenetként egy szerény, alig szembetűnő emlékmű áll, rajta 30 név. A nevek mögött gyászba borult szülők, testvérek, menyasszonyok, derékba tört fiatalság, meg nem élt életek rejlenek. 30 név, a sötét miloševiæi időszak áldozatai, az általa vezetett olyan esztelen háborúéi, amelyben - hivatalosan - Szerbia nem is vett részt, az áldozatokat sem számolta, csak kurta, pár mondatos hivatalos jelentésben értesítette a hozzátartozókat, hogy szerettük elesett. Az emlékmű erre akar figyelmeztetetni. De emberi tulajdonság, hogy egy idő múlva érdektelenül megyünk el olyan dolgok mellett is, amelyek nemcsak életünknek, hanem történelmünknek is részei, de már nem figyelünk fel rájuk. Felkerestük a táblán szereplő néhány név családját, és talán tapintatlanul, de azzal a szándékkal, hogy emlékeztessünk, azt kérdeztük tőlük, gyógyulnak-e a sebek, amelyeket szeretteik elvesztése okozott.
NAGY TELEKI ANTAL mindössze 18 éves volt, amikor bevonult. Február másodikán volt a születésnapja, de már a hónap végén Herceg-Noviba vitte a vonat, és beöltözött kiskatonának. Négy hónap múlva cinkoporsóban hozták haza egy hivatalos, a JNA memorandumát és pecsétjét viselő katonai jelentés kíséretében, mely szerint: ,,1992. július 11-én harci feladata végzése közben Velji Donál az egyesült horvát tüzérség támadásában elesett Nagy Teleki Antal szabadkai katona.' (A teljes hivatalos értesítés szó szerinti fordítása.)
A kapott címen csak az elesett kiskatona bátyját és annak családját találtuk: Nagy Teleki Józsefet és feleségét, Esztert.
- A szüleim az öcsém eleste után elhaltak - mondja József. - Édesanyámat a bánat vitte sírba, az apám pedig utánuk halt. Már majdnem 15 éve, hogy megtörtént a tragédia, és csak most, így a felidézése közben érzem, hogy minden perc olyan elevenen él bennem, mintha tegnap történt volna. Azt hiszem, normális ember nem is tudja soha feldolgozni mindazt, ami velünk, de más családokkal is történt. Tudtuk, hogy forró már az országban a helyzet, de én azzal vigasztaltam az öcsémet és a szüleimet is, hogy a hadsereg, az szent és sérthetetlen, ott vigyáznak mindenkire, különösen a kiskatonákra. Az eskütételére sem utazhattunk el, akkor már folytak ott a harcok, nem engedték oda a hozzátartozókat. Az öcsém időnként felhívott bennünket telefonon, tudtuk, hogy egyszer már volt bevetésen. Ez ott úgy működött, hogy kiküldtek az állásokba egy-egy csoportot, és azt tíznaponként váltották. Amikor az első feladatról visszatért Anti, jelentkezett telefonon, és nagy boldogan mondta: azt mondták neki, ha önként elvállal még egy váltást, utána hazajöhet szabadságra. Az öcsém még tapasztalatlan volt, szerbül sem tudott a legjobban, talán ezért verbuválták őt. De gondolja el, milyen viszonyok uralkodtak ott, ha önkénteseket kellett keresni az állásokba?! Egyébként vele volt egy ugyancsak szabadkai fiú, csak valamivel hosszabb szolgálati gyakorlattal, aki onnan a kaszárnyából megszökött, az Olaszországban élő édesanyjához ment. És az égvilágon senki sem kereste sem a kaszárnyában, sem az itthoni címén. Hát ennyire törődtek velük. Az állásokban napokig nem kaptak enni, az öcsém telefonon mesélte, hogy azt a hagymát és krumplit, amit a körülöttük levő kis termőterületen találnak, sütik és eszik. Nekünk itthon nagyon nem tetszett a helyzet, és egy ismerősöm megígérte, hogy levisz az öcsémhez. Elhatároztam ugyanis, hogy bármilyen módon, de közelebb hozom az otthonhoz. Azzal halasztottuk el az utat, hogy úgyis hazajön szabadságra, majd vele megyek, ha visszatér. Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy hagytam magam lebeszélni az útról...
Azon a bizonyos napon estefelé a feleségemmel elugrottunk a sógoromékhoz. Semmit sem tudtunk, először a Szabadkai Rádió mondta be a hírt, hogy az öcsém elesett. A városból az egyik unokatestvérem kerékpározott ki, hogy megtudja, mi igaz. A szüleim sem tudtak semmit. Talán egy órával a rádióhír után érkezett meg a tiszt, aki közölte a szüleimmel, hogy meghalt az öcsém. Ezt a hivatalos jelentést hozta, miszerint július 11-én esett el. Július 16-án hozták haza. Ha így visszagondolok, meg sem tudom érteni, honnan vettük az erőt, hogy mindent végigcsináljunk. Reggel hétre rendeltek bennünket a palicsi úti kaszárnyába, ahova helikopterrel szállították a koporsót. Már hatkor ott voltunk, kilenckor közölték, hogy még nem szállt fel a gép. Csak a késő délutáni órákban érkezett meg egy tiszt meg két kiskatona kíséretében, akik közül az egyik szabadkai volt. Később ő mesélte, hogy az öcsém már a hivatalos dátum előtt jó néhány nappal meghalt, ugyanis egy gránát robbant be az állásukba, és a testrészeit csak napok múlva tudták összeszedi. A hivatalos jelentés szerint 11-én halt meg, mi 16-án kaptuk meg a tetemét, de akkor már a bomlásnak indult tetem szaga a lecinezett koporsó ellenére is érződött. A kísérő tiszt azt mondta, a szüleim nem, de én megnézhetem a tetemet, de készüljek fel a látványra. Nem néztem meg, hiszen azonnal átadták a nála talált apró dolgokat: a kék karóráját, egy sasmintás bicskát, amit a feleségem vett neki a bevonuláskor, a kulcstartóját, amit én vettem. Még egy éles golyó is volt a holmija közt, amit ugyancsak ideadtak.
- Antika egy rendkívül jó természetű fiatalember volt, és végtelenül szorgalmas - mondja Eszter. - Igaz, hogy csak a nyolc osztályt fejezte be, de annyira szeretett a földön, a jószág körül dolgozni, hogy a családban mindenki természetesnek tartotta, hogy gazdálkodni kezdett. Járt velem piacra, Elizabettát, a kislányunkat, míg aprócska volt, mindenhova magával vitte, motorra ültette, és mentek a templomba. Olyan gyerek volt, mint amilyet minden szülő kívánhat magának.
- Az egész család nagyon nehezen viselte el a történteket, különösen az édesanyám, aki hosszú ideig minden áldott nap kijárt az öcsém sírjához. A temetőbe menet ütötte el egy autó, és e balesetből nem tudott felépülni. Rövid idő múlva meghalt az apám is... Hát mondja, hogyan gyógyuljanak be a sebek? És egyáltalán miért kellett a mi gyerekeinknek háborúba menniük, ki támadott meg bennünket? Eszelős politikusok hülye álmait kellett volna megvalósítani az én öcsém halála árán? Gondolja csak el, alig egy héttel az öcsém temetése után engem beidéztek tartalékosnak. Az anyám szinte a haját tépte, azt mondta, nem adja a másik fiát is, ő maga ment el a harcosok szövetségébe, és elintézte, hogy itthon maradjak. De utána még háromszor idéztek be. Én a magam egyszerű észjárásával azt gondolom, hogy mi, a nép is felelősek vagyunk. Hagytuk, hagyjuk még ma is, hogy egymásnak uszítsanak bennünket, és kerge birka módjára követjük a politikusok utasításait. Hát menjenek ők maguk, küldjék a saját fiaikat, mi majd akkor megyünk, ha tényleg veszély fenyeget bennünket kívülről. Mert azért mi is tudjuk, mi a becsület, mi a kötelesség. De ettől még vérzik a szívünk az elszenvedettekért - mondja József.