Gyerekszülinap, avagy a kisharmonika és társai

Gyerekszülinap, avagy a kisharmonika és társai

Feljegyzések nem létező polgárságunk történetéből

Mintha éppen elfelé készülődnének, esetleg éppen csak megérkeztek volna a ház lakói, olyan a fényképen látható udvar. A kép hátulján olvasható adatok szerint 1969 augusztusában készült a felvétel. Forte.

Mintha utazás előtt állnának, egy hosszú út előtt, ahonnan nem szándékoznak visszatérni. A földes udvar, a háttérben kivehető homokrakás, a képbe belógó raklap azonban az ellenkezőjéről árulkodik. Akarnak valamit az itt lakók, terveik vannak, és elszánás a lelkükben.

A fénykép készülhetett volna Amerikában is a ’20-as évek közepén, amikor még összetartóak voltak a közösségek, elsősorban nemzetként és csak gazdasági szempontból amerikaiként meghatározva önmagukat, ahol az olaszok és írek, németek, dánok, hollandok és zsidók keresték helyüket a nap alatt. Sikátorokban, szállodákban mosogatva, gyermeket szülve mélyen katolikus gengszter vagy a sabbátot tartó szerencsejátékos férjüknek. Mondjuk, húsz-harminc évvel korábban még a lehetőségek világa, tömött hajók a kikötőkben, melyek okádják magukból az embereket. Aztán megérkezett a valóság, a mindennapok.

Mint ez az udvar a fényképen. Készülhetett volna Amerikában ötven évvel korábban. De nem ott készült, hanem az első kaszárnya mögött. És nem a ’20-as évek elején, hanem a ’60-as évek végén. Mintha éppen elfelé készülődnének, odahagyva a sivárságot, a kilátástalanságot, a szülői ház maradékát, a gangon magányosan várakozó lavórt.

A fényképbe belógó raklap, a háttérben kivehető homokrakás azonban az ellenkezőjéről tanúskodik, akarnak kezdeni valamit a hellyel, magukkal, az életükkel, a tornác akácoszlopával.

Készülhetett volna ez a fotó az Óperenciás-tengeren túl is.

Ha nem vagyunk már gyerekek, hogy lélegzetünk visszafojtva várjuk a folytatást, a megszépítő távolság csodáit látva magunk előtt, akkor Felső-Ausztriára gondolunk, a salzkammerguti tavakra, mely helyszín nem rémlik ugyan távoli egyetemi éveinkből, de hogy az Óperenciás-tenger kifejezés az ismert terület határát jelölte, az nagyon is megmaradt a folklorisztikaórák valamelyikéből. Homályos szomorúságot okozva az elkövetkező években, évtizedekben. Gyávaság volna, vagy megalkuvás nem keresni másik, új életet a kimondhatatlan nevű tavak körül vagy akár azokon túl.

Az Óperenciás-tengeren túl kurvára jobban lehet élni, több pénz, több posztó, takarítasz, segget mosol, és autót veszel.

A fényképbe belógó raklap azt jelzi, valahol az udvar mélyén téglapiramisok is állnak, oszlopba rakott téglák, csúcsosra rakott befejezéssel. Sárga, egy kicsit pirosas téglák. És a háttérben kivehető homokrakás azt jelzi, építkezni akarnak a ház lakói, nem indulnak sehova, nem hagyják el az udvart, az utcát, nem hagyják el az Alföld hunyorgó szemekként azonosítható házainak egyikét, csak ilyen az életükben a sorrend, előbb a ház, aztán az udvar betonozása. Füvesítésről nem esik szó, a fű az még magától nő vagy huszonöt évig.

Az Óperenciás-tengeren túli vidék a napóleoni háborúk idején a Habsburg Birodalmon túli országokat jelöli, ahová háborúba kellett menni: ebből is látszik, hogy az Óperenciás-tengeren túli vívmányokért megéri epekedni, végső soron a mi szépapáink vére is hullott azokért a vívmányokért. Más kérdés, mit kezdtek ezzel a kommunisták, akiknek köszönve ez a kisfiú születésnapi harmonikáját szorongatva ül a szomorú udvaron.

Ne tegyünk úgy, mintha nem vérben, szarban született volna meg mindaz, amit oly bután állítanak elénk elérendő társadalmi állapotként. Amúgy, jegyzi meg valaki, ott is, most is ugyanúgy termelődik a szar, mint nálunk, csak nem olyan büdös, mert hamarabb összeszedik.

A kisfiú, akinek hatodik születésnapját ünnepeli a család, akire anyja ráadta a fehér bokacipőt és a térdzoknit, a fehér inget és a nyakkendőt, akinek hajában még ott az anyai tenyér puhasága, amivel a választékot eligazította, akinek apja fényképészt hívatott, körösztanyja és körösztapja pedig páfránnyal ékesített gyönyörű virágcsokrot hozott ajándékba a születésnapi játék mellé, úgy ül a sivár udvaron, a gyönyörűséges, elrendezett asztal mellé állított széken, mint akinek a fogát húzzák. Ünnepeltnek lenni boldog és szomorú gyönyörűség.

Alig húsz-egynéhány évvel később, amikor már nem harmonikát szorongat a kezében, hanem egy tankban ül Kórógy környékén, arra gondol, egy darabka földért, házért, a severes munkahelyért, egy udvarért, ahol a hatodik születésnapján lefényképezték, az ember kész meghalni is. De ha túléli, megbassza az anyjukat mindazoknak sorban, akik őt ide küldték a huszadik század végén.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Gyerekszülinap, avagy a kisharmonika és társai
Kaleidoszkóp
  • Káich Katalin
  • 2018.05.10.
  • LXXIII. évfolyam 18. szám
Gyerekszülinap, avagy a kisharmonika és társai
Kaleidoszkóp
  • Káich Katalin
  • 2018.03.28.
  • LXXIII. évfolyam 12. szám
Facebook

Támogatóink