Egyke lévén fölöttébb élveztem, hogy mi, gyerekek voltunk egy kalappal. Mindig volt kivel játszani a hatalmas udvarban, nagyanyánk vadregényes kertjében, a szomszédos elhagyott temetőben vagy a focipályán. Együtt csatangoltunk egyik nagynénitől a másikig, de segédkeztünk a krumplifelszedésben is Kisgyálán — persze minket az érdekelt jobban, ki gyűjt össze több puha, ruganyos gyíktojást...

Nagyanyámék portáján mozgalmas volt az élet: kicsit-kicsit, és valaki kiabálni kezdett a kapuból: „Örzse néni! Örzse néni, itthon van?” Mindig jött valaki egy kiló földieperért, zöldbabért, cseresznyéért, körtéért, mákért, dióért, egy csokor virágért... Mi, gyerekek pedig hasznossá tehettük magunkat, boltost játszhattunk úgy igaziból. Közben hallgathattuk a híreket, hogy kivel mi történt a faluban, füleltünk, míg a felnőttek beszélgettek (amiből vagy értettünk valamit, vagy nem). Füleltünk este is, amikor a nagyszüleink kiültek a ház elé az utcára, különösen, ha csöndesebbre fogták a szót, mert éppen azt tárgyalták ki, hogy „mit mondott a pesti rádió”. Ez számunkra azért volt különösen izgalmas, mert tudtuk, hogy egyszer a nagyapát — éppen a rádió meg a politika miatt — néhány napra bevitték a törökkanizsai dutyiba...

Nagyanyám kétholdas kertjében és gyümölcsösében nem volt, ami ne termett volna. Sokszor segítettünk neki szedni éppen azt, amit másnap készült vinni a törökkanizsai piacra. Roskadásig raktuk a két öblös garabolyt, mellyel másnap hajnalban gyalogosan vágott neki az útnak (hogy az ebédfőzés kezdetére már visszaérjen!). Rám, a legidősebb törökkanizsai unokára az a feladat várt, hogy reggelit adjak a két kicsinek. Később, amikor már nagyobbacska lettem — és nem vonattal, hanem kerékpáron magam tettem meg az utat Gyáláig — sokat gondolkodtam rajta, hogyan tudta az én jó nagymamám ugyanezt az utat hetente legalább kétszer megtenni gyalogosan, azzal a kegyetlenül nehéz két nagy kosárral. Meg az is eszembe jutott, amit az anyám mondott egyszer: hogy a nagymama a háború idején, az éj leple alatt, a zöldhatáron át a szegedi piacra hordta ugyanígy a portékát, mert sót, cukrot meg ilyeneket szerezni csak ott lehetett... Meg azt is mondta egyszer az anyám, hogy a nagymamának csak a szíve nehezebb a két garabolyánál. Azért fáj a szíve, mert ott maradt a jussuk — a szőlő, a gyümölcsös és a szántó — a határ túlsó oldalán. Tiszaszigeten, Szőregen és még valahol, pontosan nem emlékszem rá. Évtizedekkel később — erre már emlékszem, 2004 decembere volt — pedig ezzel fogadott az anyám: nagy tragédia, hogy nagymama magyar állampolgárként született, de jugoszláv állampolgárként halt meg. Mégis jó, mondta, hogy nem kellett megélnie ezt a gyalázatot. Ezt a szégyent, hogy nem adják neki vissza, ami járna — a magyar állampolgárságát.

A visszahonosítást, a kettős állampolgárság megadását már az anyám sem érhette meg. Most én érzem úgy: mégis jó, hogy sem neki, sem a nagymamának nem kellett megélnie azt, ami készül. Hogy Gyálán, a kertek alatt — ott, ahol régen magyar határőrök járőröztek, s oda is köszönhetett nekik az ember — most kerítést készülnek építeni. Drótkerítést, négy méter magasat. Azt hiszem, a nagymamám szíve most szakadna meg. Ebbe rokkanna bele teljesen. Ha élne, nem élné túl. Még akkor sem, ha pontosan tudná, hogy ez a kerítés — hivatalosan: ideiglenes biztonsági határzár — nem miatta épül. Nem ellene irányul. Nem utólagos büntetés, amiért évtizedekkel ezelőtt őt arra kényszerítette a sors, hogy illegálisan járjon át a zöldhatáron.

Azt álmodtam valamelyik éjjel, hogy a nagymamám két fonott kosárral a karján elindul a gyálai kertek alatt. Megáll a drótkerítés előtt. Néz, csak néz fölfelé. A drót pedig „él”. Növekszik. Egyre magasabb: már ötméteres, már hat... Felriadtam.