Nem biztos, hogy olyan emberekkel hódítjuk meg a Marsot, akiket ma ismerünk. Lehet, hogy olyan űrhajósok lépnek majd a vörös bolygóra, akik genetikailag ellenállóbbak a sugárzással szemben, lassabban öregszenek, és akár néhány másodpercig a vákuumban is túlélnek. Ez akár egy új sci-fi-regény története is lehetne, csakhogy egyre több kutató állítja: ha valóban meg akarjuk hódítani a világűrt, előbb magunkat kellene „továbbfejleszteni”.
A kérdés első ránézésre pusztán technikai: küldjünk-e egyáltalán embereket az űrbe, vagy hagyjuk a felfedezést a robotokra? Ezt boncolgatta Lord Martin Rees csillagász és dr. Robert Zubrin, a Mars-kutatás szószólója a British Interplanetary Society vitáján. Rees és társszerzője nemrég megjelent könyvükben (The End of Astronauts) azt fejtegetik, hogy sokkal olcsóbb és biztonságosabb lenne robotokkal felfedezni a Naprendszert. Zubrin viszont az emberi jelenlétre esküszik. Egy dologban azonban egyetértettek: ha már embereket küldünk, akkor azokat ideje lenne „felkészíteni” a feladatra, méghozzá genetikai szinten. A genomunk, vagyis a bennünk lévő DNS összessége ma már könnyen szerkeszthető. A 2011-ben felfedezett CRISPR-Cas9 technológiával középiskolai laborokban is lehet DNS-t módosítani, sőt már az űrállomáson is használták. Azóta pedig egyre kifinomultabb és célzottabb módszerek állnak a kutatók rendelkezésére.
De hogyan is segít ez nekünk az űrben? Elsőre talán meredeken hangzik, de már most is folynak kísérletek arra, hogy olyan növényi vagy baktériumgéneket építsenek az emberekbe, amelyek képesek lebontani a sugárzást, hasonlóan ahhoz, ahogy a természet takarít nukleáris balesetek után, így a génmódosított űrhajósok jobban túlélhetik ezeket az extrém körülményeket. Vagy éppenséggel késleltethetnénk az öregedést, erősíthetnénk a sejtek megújulását. Vagy ha a növényeinket is génszerkesztéssel tesszük sugárzásállóvá, nemcsak az űrutazás, de az önellátás is egyszerűbbé válhat egy másik bolygón. Nagy segítségünkre lehetnek a medveállatkák (Tardigrada), mely mikroszkopikus lények hihetetlen túlélők, kibírják a fagyot, a forróságot, a sugárzást, sőt még a világűr vákuumát is. A Nature folyóiratban megjelent tanulmány szerint ezek az apró lények különleges fehérjéket és géneket hordoznak, melyek megóvják a sejtjeiket a szélsőséges körülményektől. Már laboratóriumi kísérletekben is sikerült medveállatkagéneket juttatni emberi sejtekbe, melyek ettől jobban bírták a röntgensugárzást. Persze valódi emberi teszteknél (talán) még nem tartunk. Ráadásul ott vannak még előttünk a bioetikai kérdések is, hogy meddig mehetünk el: hol van a határ a „fejlesztés” és az emberi természet módosítása között? Több állam, például Németország vagy Kanada, szigorúan szabályozza a génszerkesztés lehetőségeit, különösen akkor, ha emberi beavatkozásról van szó. Más nemzetek viszont lazítanak, és elképzelhető, hogy az új űrversenyben éppen ezek a „merészebbek” jutnak majd előnyhöz. Már 2018-ban óriási vihart kavart, amikor a kínai kutató, He Jiankui bejelentette, megszülettek az első génszerkesztett babák. Három év börtönnel jutalmazták, de ma már ismét kutathat. Könnyen lehet, hogy legközelebb egy génmódosított űrhajóst jelent majd be valaki. Az biztos, hogy a technológia gyorsabban halad, mint a törvényhozás. Talán hamarabb áll majd készen egy genetikai „szuperember”, mint ahogy a világ eldöntené, egyáltalán akarja-e őt.
Az űrrepülés hajnalán a rakétamérnökök voltak a hősök, de a jövő felfedezői talán biológusok és genetikusok lesznek, akik nem űrhajókat, hanem ellenálló testeket terveznek. Egy génszerkesztő pipetta és egy algoritmus lehet az új szkafander. Az emberi test többé nem adottság, hanem kiindulópont, melyet a kozmoszhoz lehet igazítani. Ha már az űr a végső határ, miért ne induljunk neki egy kicsit átírva?
