Vagy kérdezhetnék valami szokatlant. Mondjuk azt, hogy milyen műfajban telt az elmúlt évem? És ha választhatnék, az idén milyen műfaj lennék? Valami nagyregény, afféle Háború és béke? Vagy lennék egy szerelmes szonett? Gauguin fedetlen keblű figurája vagy Esterházy Egy nője Cseh Tamás-osan, százféle változatban?

Rutintörő paradoxonok

Megfogadom, hogy az idén nem teszek fogadalmat. Úgy döntöttem, hogy nem döntök. Célom, hogy leírt céljaimat felszámoljam, és amit ma nem teszek meg, azt holnapra sem halasztom. Hogyan tisztítsuk meg a rutintól, a kopott szokásoktól eltömődött gondolaterezetünket, hogyan kúráljuk ki lelki stroke-jainkat, „kommunikációs inkontinenciánk” (visszatartási hiány) okozta érzelmi csikarásainkra és görcseinkre honnan várhatjuk az a megoldást?

Panaszkultúránk betegségnyelvét milyen gyógyszer enyhítené?

Lássuk csak, mondjuk, a művészet játékterét vagy a nyelvjátékok szellemfelszabadító erejét, dörzsölgessük az alkotások csodalámpáit, óhajtsunk, sóhajtsunk valami mást erre az évre.

Hozzávalók: Válasszunk valami egykor kedvelt idézetet, művészeti alkotást vagy életmottót, ássuk elő múltunk múzeumából. Egy mindig szerettem volna alkotást. Lehet egy filmrészlet, mely megragadott, szobor, melyben életre keltem volna, festmény, melyen legeltettem szabadjára engedett gondolataim nyáját, valamilyen költemény, melyet annyira szerettem, vagy mindig szerettem volna megírni, de József Attila, Petri György, Kántor Péter megírta előlem! Valamilyen táncot, melyet nem én jártam el, valamilyen meccset, melyet még nem játszottam le, valamit, amit még soha nem… De mindig igen szerettem volna…

Aszpirin plus C, hogy ne fájjon a fejed, Baralgin, hogy ne görcsölj annyira, Xanax, lazulj már el, B-komplex, vitalizál, D-vitamin, ha napozol is, Epszilon, Ómega, Pszí stb. és még a pszichiátria előtt ajánlanék valamit…

„A jó regények beteljesülnek,
hibátlanul, mint a végzet.
Ócska ponyvára vágyom,
ahol van szerencse és van bocsánat,
és a logikus következmények
elmaradnak.”

 (Petri György)

Ezzel a mottóval is indíthatnánk az új évet, ha az újévi fogadalmakba már gondolatilag is belekókadunk. Éveink egy-egy jelzőjét előkotorva mondhatjuk: a tízes éveink lázadozása, a húszasok világhódítása, a harmincasok, a negyvenesek, az ötvenesek, a hatvanasok… És Arisztotelésszel azt is, hogy „Minden korszakhoz más cselekedet illik”, de kapjuk elő jobbik eszünket, és az arisztokratagondolatok helyett pórmagunkat nézve figyeljük saját pánemünk és circenzeszünk. (Panem et circenzesz!, azaz: Kenyeret és cirkuszt!) De „Pótolnak-e életet élet-morzsák?” (Ady Endre)

Szedjük össze kapcsolataink bódító, meglepő és veszélyes cirkuszában a szellem és a lélek eledelét

Mindennapi cirkuszunkat add meg nekünk ma, de csak ha táplálóan szórakoztató, mert nem csak mindennapi kenyéren él az ember! Nem csak a rutin szűkre szabott sablonjaiban! Nem csak a közhelyek szellentéseit szagolva! Saját malmaink saját időnk szerint őrlik saját teljes kiőrlésű vagy nem teljes vagy fekete vagy fehér vagy majomkenyérfáról vett vagy banánlisztből őrölt kenyerünket. Isten malmai lassan, Don Quijote-é pedig harcosan őrölnek, és valljuk be, ki akar kenyér lenni, ha lehetne kovász vagy inkább tűz, afféle lélekmelengető, valahol a családi kapcsolatokban lobogó, perzselő, sárkány torkából lángoló, szenvedélyes, de kedélyes?!

Mi lobbantja be a lélek szent idejét, és hogyan teremtődik a szent tér kapcsolataink között?

Tereink telis-tele vannak panaszparkokkal, hajtűkanyarokkal, melyek hirtelen szúrnak, de jócskán van lassan nehezedő bánatóceán is gömbölyűre nyaldosott kövekkel telerakott zsebeinkben. Persze akinek nincs inge, nadrágja, az nem veszi magára, és annak a ruháit sem húzza lefelé a súly. Fontos látnunk, hogy ha csak a hagyományainkba, szokásainkba kapaszkodunk, akkor a rítusaink mögül kiürülhet a jelentés, és családunk tűzhelye kialszik. Minden kapcsolatnak és minden családnak saját érvényű igazsága és logikája is van.

A cél a saját magunk által újjáalkotott szent és profán terünk, szent és profán időnk megteremtése

A profán az hétköznapi, a profán az közhelyes, a profán unalmasan pofán bámul, és mond valami rettentően semlegest, ami rettentően nem érdekel senkit. Na és akkor mi van? — húzzuk meg vállunkat, forgatjuk a szemünk. A profán idő nem hasad minőségileg különböző részekre, hanem homogén és semleges. Na, akkor jártuk meg, ha ebben a tehetetlenség-dagonyamocsarába süllyedünk. Jó hír! Nem homogén az időnk és a tereink sem. A szent időintervallum a saját ünnepek ideje, ahova rítusainkkal lépünk be, az által nyitunk ajtót, ahol az ünnep fogad. „A jelen börtönében gondolj arra, ha ajtót rajzolsz a falra, kiléphetsz rajta.” (Ákos: Előkelő idegen)

A szent idő az újjászületik, frissen felsír örömében, ha benyitunk vele a szent térbe, minden nappal, perccel újjáteremthetjük világunkat (mítoszunkat) új rítusokkal, ami arra adja meg a választ, hogy itt, ahol vagyunk, ebben a világban ennek az egésznek mi az értelme.

A kérdés, hogy hogyan

1.  ismerjük fel,

2.  ragadjuk meg és

3.  éltessük, mint egy élő lángot a kapcsolataink, családunk, önmagunk saját érvényű igazságát és logikáját, élő szellemi és lelki szövetét?

Hogyan legyünk saját életünkben főszereplők, ha azok szeretnénk lenni, és hogyan válasszuk meg műfajunkat, például a „ponyvát”?

Hogyan segíthet egy alkotás (jelen esetben vers) abban például, hogy ihletet leheljen életünkbe, szárnyakat a levegőbe, hogy a szent térben és időben repülhessünk, és ne albatroszként vergődjünk a nagyregény fedélzetén?

Szeretnélek meghívni egy kérdésbörzére!

1.  Ha visszaemlékszem egy kedvelt, közeli személlyel való kapcsolatomra, akkor mikor élhettem meg, hogy „volt szerencsém és bocsánatom”, hogy a „logikus következmények elmaradtak” (nem kellett bűnhődnöm, hogy nem bocsát meg a másik, vagy mégsem rúgtak ki a munkából, nem ütött el a villamos), és megnyugodhattam, hogy nem a jó regény statisztája vagyok, és nem valaki más a szemtanúja a „szerencsétlenségemnek”, ahogy az élet engem kiiktat, hanem, mondjuk, ennek a rongyos ponyva életemnek a hőse lehetek? Vagyis pillanatot, mozdulatot, tekintetet, hangulatot, tapintást, illatot, érzetet vadászok, gyűjtök. „Csak tollpihét az üres ólban, csak csillagot az ég helyett.” (Pilinszky János)

2.  Mi volt az a körülmény, amelynek köszönhetően ez létrejött? Milyen zenét párosítanék hozzá? Milyen illatot? Milyen hőérzetet? Hol lenne ez még vonzóbb számomra, és egyúttal reális is? Rongyos élet vagy inkább ócska ponyva az enyém? Mitől jó az ócska és az esendő ponyvalét? Mikor tudtam úgy felszabadulni, hogy a logikus következmények elmaradjanak (anyámnál, apámnál, a páromnál, a gyerekemnél)? Egy kérdésvihart vagy -lavinát indítok el, nyomozva a legjobb magyarázataim után.

3.  Hogyan tudom provokálni ezeket a véletleneket? Hogyan tehetem kapcsolataimat élő szövetté? Hogyan gyakorolhatom a közeledés és a távolodás művészetét, hogy soha ne legyen teljesen ismerős, és ne maradjon teljesen idegen az a bizonyos emberem? A közelítés és a távolítás, a szelídítés és a vadítás mozgását ellátni tápláló levegővel? Kifacsarni valahogyan a rutin adta mozgást, provokálni a közhely színeváltozását.

„Légy szíves, szelídíts meg!” — mondta a róka. / „Légy szíves, vadíts meg” — mondta a coach.

„Felelős vagy a rózsádért” — mondta a róka. / „Felelős vagy a rókádért” — mondta a coach.

Életművészetünk nem kisebb munka, mint ételművészetünk, és ha csupán a külső normákhoz akarjunk szorongatni magunkat, akkor fennáll a veszély, hogy nem a mi szánk íze szerint főzzük életünk levesét vagy főzzük meg egymást. Ha ezek a felkínált rítusok nekünk nem azt jelentik, amit kellene, ha úgy érezzük, hogy a mi családunkban nem sikerül olyan jól, ahogy a Facebookon kellene, engedjük meg a szabályoknak, hogy csak kapaszkodók legyenek. De lehetnek, mondjuk, ellenpontok is, és adjunk esélyt a mi saját rutinmegtört új szabályaink játszóterének, próbáljuk ki, milyen, ha annak rendelődünk alá közösen.

Mi lenne a mi közös többszörös világunk, a mi műfajunk, a mi levesünk, a mi nyelvünk, a mi saját helyi értékeink?

A mi életünk műalkotásának mik az érvényes elemzési kritériumai?