„Volt egyszer egy ember, aki úgy írta meg és lakta be Újvidék, Szabadka és Zenta létező és nem létező tereit, fedezte fel és tapogatta körbe elrejtett szobrait, próbálta meg értelmezni falfirkáit, hogy közben egy olyan rejtélyes, angyalokkal benépesített univerzumot teremtett, amelynek bekezdései között ezentúl ugyanolyan magányosan fogunk tudni már csak bolyongani, mint a közös terekben, amelyeket egykor, immár az elmúlt életünkben belaktunk” — Patócs Lászlótól Aaron Blumm búcsúzik.

Non est volentis, neque currentis… elő kellett vennem a kalendáriumot, mert már nem emlékeztem pontosan, mikor is olvastam el legelőször a regényt, amely elsőként szólt hozzám felnőttként, hogy aztán újra és újra ott legyen velem, amikor a szavak bizonyosságára volt szükségem, a meggyőződésre, hogy érdemes szavakkal bíbelődni, mondatokat fogalmazni, miközben lecsorog alattunk a folyó, és mi az utolsó Memphisünk elszívására készülünk.

És elő kellett vennem a könyvet is, hogy sorokat keressek benne aláhúzva, amelyek majd segítenek a továbblépésben, de bizonyosság helyett csak az idegrendszerem borzolódott össze újra meg újra. Egy pillanatra megdöbbentem ezen a felfedezésen. Aztán gyorsan döntöttem: nem veszem tudomásul. Döntenem kellett, mert olyan feladatot kaptam, amely meghaladta az erőm és képességem. A tanítványomtól kaptam, akinek a mesterévé kellett volna válnom, de ehhez kevésnek bizonyultam, s így mesterből tanítvány lettem. Megmérettettem és könnyűnek találtattam. Generációjának irodalmi nagybácsija voltam, de a halálával egyszerre korban és időben fölém nőtt, s én képtelen voltam a halott bátyám búcsúztatójához szavakat találni.

Mióta először kerültem közel a halálhoz, beszéd helyett folyton csak magamban imádkoztam, de a szótlanságom a földre parancsolt, csak hallgatni tudtam, miközben mondanom kellene valamit, hiába döntöttem úgy, nem szólalok meg, a méltóság csendje kényelmes, mégis fals állapotnak bizonyult.

Kevésnek bizonyultam, ezért csak tologatni tudtam magam előtt a szavakat, amelyek sehogy sem akartak értelmes mondatokká összeállni, hogy valamiféle támaszt nyújthassanak, és segítsenek értelmezni az értelmezhetetlent. Súlytalanná és fölöslegessé váltak a szavak, a kedd reggeli hír, aztán pár perccel később Laci hangja, amint az Újvidéki Rádió rikkancsaként beleharsogja az éterbe: „Újságot tessék!”, kirántották alólam a megszólalás bizonyosságának talaját, s ugyanolyan súlytalanná váltam, mint a mondatok, amelyek róla akartak szólni, de csak a mi végtelen fájdalmunkat visszhangozták. Pedig mindennél nagyobb szükségem lett volna most a pontosságra és fegyelmezettségre, mert olyan emberről kellett szólnom, aki nálamnál ezerszer jobban érezte és értette a szavak pontos súlyát és jelentését, s velem ellentétben, aki gyakran csak üres szavakkal dobálózott, pontosan tudta, ismerte és érezte minden szó értelmét és helyét a mondatokban.

Amikor harmincöt évvel ezelőtt a szavak útjára léptem, még nem sejtettem, hogy valaki velem párhuzamosan ugyanazon az úton szintén elindult, hogy aztán félúton találkozzunk, majd együtt menjünk tovább, a szótárunkban közös szavakat találjunk, amelyekből közös mondatokat tudunk megfogalmazni: a Tanszékről indultunk, majd kerültünk ki onnan, hogy aztán fesztivált és irodalmi rendezvényeket szervezzünk, egyesületet alapítsunk, folyóiratot és könyveket szerkesszünk, s végül kenderházat is együtt építsünk, s kántáljuk akkor még nevetve: Volt egyszer egy ember…

Volt egyszer egy ember, aki úgy írta meg és lakta be Újvidék, Szabadka és Zenta létező és nem létező tereit, fedezte fel és tapogatta körbe elrejtett szobrait, próbálta meg értelmezni falfirkáit, hogy közben egy olyan rejtélyes, angyalokkal benépesített univerzumot teremtett, amelynek bekezdései között ezentúl ugyanolyan magányosan fogunk tudni már csak bolyongani, mint a közös terekben, amelyeket egykor, immár az elmúlt életünkben belaktunk.

Volt egyszer egy ember, aki ugyanolyan otthonosan mozgott az irodalom, képzőművészet, filozófia világában, úgy idézte Sinkót, Nietzschét, Esterházyt, ahogyan magáévá tette a Marvel-univerzumot, értette a popkulturális utalásokat is, ezért velünk együtt nevetett, amikor pár nappal ezelőtt egyre robusztusabbá váló alkata miatt az Esernyő Akadémia Egyeséhez hasonlítottam. Miközben már akkor tudtuk, hogy a nevek fölöslegesek, még egyikünk sem sejtette, hogy pár nap múlva Luther helyett majd Bent kell mondanom, mert akkor a Vasemberből mindannyiunk halott testvérévé avanzsál. S miközben nincs bocsánat se a holtnak, se a legyőzöttnek, mondjon bármit is a hitetlenek hada, biztos forrásból tudom, hogy Benhez hasonlóan, a halála után ő is velünk maradt, s szövegének teste a mi szövegünk testében kel majd újra életre.

Az Iskola a határon mondatai ezúttal nem segítettek, ezért egy másik könyvet is elő kellett vennem, hogy a néppel együtt engem is vezessen. De az idegrendszerem ismét borzongani kezdett, mert a könyv az első mondatától kezdve profetikusnak bizonyult, többletjelentéssel telítődött, s tudtam, immár olyan szöveggé vált, amit állandóan újra kell majd olvasnom, hogy ismét a bizonyosság talaján állhassak, mert meg kell emésszem a helyesen súlyozott és gördülékeny mondatok íveit, hiszen amikor elérkezik a szenvedés utolsó órája, akkor gyullad fény az oltalom kapuinak szárnyain.

Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut… mi viszont akartuk és futottunk, ezért ahogyan az életmű, ez a szöveg is csak befejezetlen maradhat, az utolsó mondatot másnak kell leírnia helyettünk…