Az evangéliumokban Isten ítéletét több helyen a terméketlen fa kivágásához hasonlítják. Ezzel szimbolizálva a világvégi isteni ítéletet, amikor azok, akik nem hoztak „jó gyümölcsöket”, örök kárhozatra kerülnek majd. Másutt Jézus az Isten országának növekedését a mustármaghasonlattal magyarázza (Mk 4,30). Jézus idejében a politikai viszonyok kiegyensúlyozottak voltak, és ez kedvezően hatott a mezőgazdaságra is. Lukács evangéliumában Jézus említést tesz olyan földművesről, akit a termés bősége arra kényszerített, hogy régi csűrjét lebontva nagyobbakat építsen. Egyszersmind jellemző volt a nagyobb földbirtokok felosztása is az öröklő fiútestvérek között — Jézust egy alkalommal meg is kérték, hogy legyen bíró ilyen örökség szétosztásában (Lk 12,13). A nagy adó, a gyakori rossz termés sokakat nincstelen földönfutóvá tett. A földművesek a mai Palesztina területén a legtöbb esetben búzát, olajfát és szőlőt termesztettek.

A bortermelés is fontos szerepet töltött be — a szőlő volt a palesztinai mezőgazdaság harmadik legfontosabb haszonnövénye. Az evangéliumok ugyancsak bővelkednek a szőlőtermesztéssel és a bortermeléssel kapcsolatos hasonlatokban, példázatokban. Jézusnak a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszéde (Mt 21,33—46) hű képet fest a korabeli szőlőtermelésről. A kerteket általában sövények szegélyezték, és őrtornyokat építettek, hogy belássák az egész ültetvényt. Szüretkor a leszedett szőlőt földbe ásott gödörbe gyűjtötték, és taposással préselték ki. A módosabb gazdák képzett vincellérnek adták ki szőlőbirtokaikat, olyanoknak, akik tudták például, hogyan kell körülkapálással és trágyázással megmenteni a terméketlen fügefát (Lk 13,6—9). A bort széles körben fogyasztották, maga Jézus is itta. Emiatt egy alkalommal még iszákossággal is megvádolták (Mt 11,19). A kánai menyegzőről szóló történet a jó és a rossz minőségű bort állítja szembe. Sőt az evangéliumok tanúsága szerint Jézus azzal is tisztában volt, hogy a kiforratlan nedűt nem szabad régi tömlőbe tölteni, mert kiszakítja azt (Mt 9,17). A judaizmusban a szőlő Izrael egyik jelképe, és ezt Jézus át is vette ősei vallásából az általa alapított új közösség számára. Isten országa olyan, mint egy szőlőskert, melyben a tanítványok a szőlőművesek.

Egy másik jelentős megélhetési ágazatnak a jól jövedelmező halászat bizonyult — derül ki az apostolok példájából is. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus jól ismerte ennek az igen fontos ágazatnak a rejtelmeit. Az apostoli munkára néhány tanítványát a halászok köréből hívta meg. Ők a halfogással mint családi „vállalkozással” foglalkoztak, bárkáik voltak, és bérmunkásaik is lehettek. Az evangéliumok háromféle halászatról tettek említést. Az egyik, amikor a hálót a partról vetették a vízbe (így halászott a két testvér, Simon és András is, amikor Jézus elhívta őket). A másik mód, amikor zsinórt és horgot is használtak (Péter így fogta ki azt a halat, amelynek gyomrában a templomadó megfizetéséhez szükséges pénzérme volt). A harmadik módszer alkalmazása során a csónakból vetették ki a nagyobb méretű hálót, amelyet a fogás méretétől függően vagy a csónakba emeltek, vagy kivontatták a partig, hogy ott vegyék ki belőle a halat. Máté evangéliumában a vonóháló jelképezi a mennyek országát, mely „mindenféle halat”, azaz lelket „összefog”. Ezután „a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják” (Mt 13,47—50). Ez a művelet az utolsó ítéletet szimbolizálja. János beszámol egy gazdag fogásról, melynek során 153 hal akadt a halászok hálójába. Az ókori görög zoológusok pontosan ennyi halfajtát tartottak számon, így a példázat egyértelműen vonatkoztatható az egész emberiségre. Jézus érdekes metaforát használ, amikor tanítványainak azt mondja, hogy ezentúl embereket fognak halászni (Lk 5,10—11). A kereszténység történetében a halnak is olyan szimbolikus jelentése van, mint a bornak. Ezt a jelképes tartalmi változást nagy valószínűséggel az ötezer ember jóllakatásáról szóló evangéliumi történet inspirálta, amelyben a kenyéren kívül a hal játszotta a fő szerepet.

(Gerhard Kroll és J. R. Porter nyomán)