Kamasz lehet immár a tizenhárom évvel ezelőtt a szabadkai vasútállomás várótermében pelenkázott, otthonából elüldözött gyerek. Valahol Európában élhet... (Szabó Attila fotója)

Apró újsághír jelzi: őrizetbe vettek öt (más információk szerint: hat) szerbiai polgárt. A tizenvalahányból, akiket vád alá helyeztek Hágában, mert felelősek egy tizenhárom évvel ezelőtti embertelen, emberiség és emberiesség elleni cselekményért. Bűnösek tehát a vádirat szerint és a nemzetközi törvényszék ezt az ügyet (gondolom: próbaképp) átengedte a szerbiai igazságszolgáltatásnak. Az esetnek köze van hozzánk is, hiszen az akkori bűntett elkövetőinek egy része alighanem itt, ezen a tájon él. Köztünk. Még ha mindegyikük nem is egészen közülünk (illetve közénk) való.
A vonatok
Akkor, 1992 nyarán különféle fél- és álkatonai alakulatok tagjai sétálgattak Szabadkán. Fegyveresen, tarka egyenruhában. Az itteni tartalékosokat Szlavóniába és Baranyába vezényelték, ők voltak az ottani ,,ősi szerb földek” kényszerű ,,felszabadítói”. Túlnyomó többségük magyar és horvát nemzetiségű fiatalember, családapa és családfő volt, akiket jobbára rendőri segédlettel fogdostatott össze a hatalom. Önként ugyanis csak nagyon kevesen mentek a ,,haza hívására” -- ahogy akkor (és ma is) fel van tüntetve a behívókon. Emlékezetes marad például a csantavéri hadkötelesek rendőri üldözése a környékbeli kukoricásokban.
Eközben pedig érkeztek a vonatok. Különös, szomorú, riadt emberekkel. Főleg a férfiakon látszott a megdöbbenés, de az öregek sem voltak nyugodtak. A pályaudvar várótermében zsúfolódtak össze az asszonyok a gyerekekkel, az öregek a rokkantakkal, és tuzlai barátom is telefonált: ha sikerül apját kiszabadítania a szerb fogolytáborból, várjam meg, és lássam el néhány napra, érte küld valakit. Ismertem az öreget, de hiába vártam rá, sehogyan sem érkezett meg az ugljeviki lágerből.
A szabadkai vasutasok egy része ismerősként üdvözölte az ilyen vonatokat kísérő szakállas, rendszerint részeg fegyvereseket, akik a boszniai harcterekről érkeztek, közben pedig elkísérték a kitelepített muzulmánokat szállító szerelvényt. Amellyel aztán nem tudtak mit kezdeni Szabadkán. Hamarosan Palicsra, egy ottani mellékvágányra terelték az egyik ilyen vonatot, majd utasait a turisták elmaradása miatt üresen álló kempingben helyezték el. Miközben újabb szerelvény érkezett a palicsi mellékvágányra. Ugyanolyan kísérettel.
Híre ment akkortájt, hogy minden ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztották a szerencsétlen bosnyákokat, hogy nagy pénzekért engedték őket át a Drinán. Hogy Zvornik és Èelopek környékéről űzték el őket. Azokat a városokat és a környező falvakat ugyanis akkorra már ,,felszabadította” a hivatalos katonaság és a nem hivatalos félkatonai alakulatok tagjai. Azt is tudni vélték a beavatottak, hogy a palicsi mellékvágányon is német márkáért árulták az őrök az ivóvizet a vonatok szerencsétlen utasainak. Ugyanakkor azonban annak is híre ment, hogy akadtak jólelkű palicsiak, akik élelmet, üdítőt vittek az otthonaikból elüldözötteknek.
Az egyirányú útlevelek
Sok mendemonda keringett akkortájt a Szabadkán és környékén őrzött bosnyák foglyokról, de egyetlen dolog egészen biztos: Magyarország felé utaztak tovább. Több százan, talán több ezren is, hiszen hivatalos kimutatás nemigen készülhetett róluk. Ha mégis, akkor azt a rendőrségen állíthatták össze, hiszen ott kaptak egy irányba, csupán az ország területének elhagyására feljogosító úti okmányt. És a Magyar Vöröskeresztnek kellett vállalnia a menekültek ideiglenes befogadását, majd pedig továbbítását Európa nyugati része felé. A Magyar Köztársaság nyilván nem volt képes befogadni az otthonaikból elüldözött bosnyákok ezreit, végül nyugat-európai országok vállalkoztak erre a nemes feladatra.
Lehet, hogy még nem ment nyugdíjba néhány olyan belügyi tisztviselő és tisztségviselő, aki akkor ennek a kérdésnek a megoldásán ügyködött, és talán továbbra is közöttünk élnek a palicsi kempingben berendezett fogolytábor őrei is, akiket ott látni a Paniæ miniszterelnök fogadásán készült televíziós filmfelvételen. Mert helikopteren érkezett a focipályára az amerikai üzletemberből lett akkori kormányfő, és megígérte, hogy rendezik a táborlakók sorsát. A helyzet rendezése azonban nem tőle függött. Ekkor ugyanis Szerbiát már nemzetközi zárlat alá vették, 1992 májusában bevezették az ország ellen a szankciókat.
A dániai találkozás
1998 februárjában egy dániai tengerparti városka sétálóutcáján bóklásztunk, amikor szerbül beszélő emberekre figyeltünk fel. Egy család ment előttünk: a szülők és két kisgyerek. Megszólítottuk őket, de riadtan, ijedten zárkóztak el a beszélgetéstől. Nem tudták, kik vagyunk. Mondtuk, hogy szabadkai magyarok, de hát tudunk szerbül, és érdeklődni szeretnénk, hogyan kerültek ide, Európa északi részére. Nem bizonyultak ezek után sem túlságosan bőbeszédűeknek, de annyit megtudtunk tőlük, hogy elüldözték őket boszniai otthonukból, és Dániában találtak menedéket. Riadt tekintetüket ma is magam előtt látom. A bizalmatlanságot, a félelmet a szemükben. Pedig csupán a nyelv volt közös, amelyen értekeztünk. Mindannyian idegenek voltunk annak a városnak a sétálóutcájában. Éppen csak annyi volt a különbség, hogy ők menekültként éltek ott, mi pedig félig-meddig turistaként mászkáltunk a kirakatokat bámulva.
Nem tudom, hová lettek azok a Szabadkán és Palicson át Európa nyugati részébe telepített bosnyákok. Nem tudom, hányan voltak, miként bántak (illetve bántunk) velük, hogyan emlékeznek az itt töltött napokra és hetekre. Minthogy csupán átmenetileg tartózkodtak közöttünk. (Nem úgy, mint őreik és elüldözőik, az őket kifosztó akkori szabadcsapatok tagjai.)
Most azt várom, hogy a remélhetőleg hamarosan kezdődő bírósági tárgyaláson viszontlátom az akkori táborlakók egy részét, na meg a pisztolyával hadonászó szakállas bajmoki férfit is, aki a városházán is azt próbálta bizonygatni (nyilván ehhez kellett a fegyver meg az egyenruha), hogy ők bizony kíméletesen bánnak foglyaikkal.
Talán fényt deríthet egy ilyen tárgyalás (ha nem éppen ez, hát a szükségszerűen következők valamelyike), hogy kik voltak a ma is közöttünk élő ,,víkendharcosok”, akik csak hétvégeken mentek gyilkolni és rabolni, illetve ,,felszabadítani” -- ahogy akkortájt nevezték a portyázásokat. És az akkori újságok is hősként ünnepelték őket. Ekkor ugyanis már túl voltunk azon a nevezetes, az állami televízió esti híradójában elhangzott mondaton, amely szerint ,,Vukovár romokban hever, de szabad!”
Nos, az akkori martalócokra lennék most igazán kíváncsi, akik -- előfordulhat -- manapság sikeres üzletemberek, közhivatalnokok, netán a rendőrségen vagy a vámon, vagy más állami hivatalban dolgoznak. És -- gondolom -- nyugodtan alszanak, mint akik jól végezték dolgukat. Legfeljebb akkor, azokban az években és az akkori események során alapozták meg mai ,,businnes"-üket.
A tóparti átmeneti tábor egykori, Nyugat-Európába eljutott foglyainak sorsa miatt nem aggódom. Ők nyilván feltalálták magukat. És talán a tizenhárom évvel ezelőtti palicsi emlékeiket is megszépítette már az idő...