A Duna, a Száva, a Dráva és a Tisza folyót jelképező szoborcsoportot, Pest és Buda a kiegyezés után hatalmas ütemű városiasodásának rengetegében alkották meg. Az ötletet, idővel pedig magát a szükséges tervrajzot is az a lovag Ybl Miklós György Ignác (Székesfehérvár, 1814. április 6. — Budapest, 1891. január 22.) magyar építész, a XIX. század egyik legnagyobb magyar mestere, a historizmus európai jelentőségű képviselője hozta, akinek nevéhez olyan monumentális épületek megtervezése fűződik, mint a budapesti Magyar Állami Operaház, a Fővámház, a Várkert Bazár, a Szent István-bazilika vagy a Szeplőtelen fogantatás templom. Elképzelései szerint a kút a Ferenciek terét díszítette volna, viszont az említett téren áthaladó és egyre növekvő forgalomból adódóan más megoldást kellett találni. A választás végül a Kálvin térre esett. A Budapest 1944/45-ös ostromában súlyosan megrongálódott díszkutat fél évszázaddal később, 1949-ben bontották le. 

Danubius-kút (a szerző felvételei)

Noha a szobrok újrafaragásáról szóló döntés viszonylag hamar megszületett, a rekonstrukciós munkálatok tényleges megkezdése újabb hosszú esztendőket igényelt. Mivel a díszkút eredeti szobrai közül csupán egyetlenegy vészelte át viszonylag épen a második világégés pusztításait, az újjáépítéssel megbízott szobrászművész sajnos kénytelen volt mindent az alapoktól kezdeni. A legjobb állapotban megmaradt eredeti nőalakot, Szávát egy, a Kálvin tér vonzáskörébe tartozó épület udvarára költöztette át a főváros. A mai Kálvin Kamara Kertbe, mely utóbbi 2018 és 2019 májusában ugyancsak jelentős helyszíne volt a Református Zenei Fesztiválnak. Lényegében akkor és ott futottam vele össze én is. Először. Mármint Szávával. E barangoló körvonalazódásához végül egy, a közösségi oldalon a közelmúltban közzétett értékmentős jegyzet adta meg a kellő löketet. 

Dráva

Előkerestem nagy hirtelenében az említett fesztiválon készített fotóimat, elő a részletes várostérképet, és bár kisebb-nagyobb megszakításokkal nyavalyogni tetszett a netnek akkortájt fővárosi lakásunkban, csakhamar egy korabeli helytörténeti leírást is fellelhettem a hajdani Kálvin téri szökőkútról.

„Jó gondolat volt a Kálvin térre, e népes helyre állítani a művet. Egész sor utcza, mint egy csillagban fut össze, s látni engedi azt; vidáman szökő vízsugarainak csörgését már messziről hallhatja a járókelő. A művész a szoboralakokban hazánk négy legnagyobb folyóját személyesítette, s ezzel sajátos nemzeti vonást adott a plasztikai résznek. Elől jobbra a Tisza, mint ifju bájos nő, egymásra helyezett lábakkal; két kezében hálót tart, melyből most hullott ki néhány kecsege. Balra a Dráva; egyik lábát díszes edényen nyugtatva. Élőben kagylókat és csigákat tart. Hátul ül testvére, a Száva, ki szebb, mint a többi, de tétlenül néz maga elé. Koronáját e szabatosan fölépített arkhitekturának a Duna alakja képezi, aki legfelül, a tetőn áll. Lábát egy delfin fején nyugtatja, jobb kezével lapátot tart s rátámaszkodik, baljával pedig kagylót szorít”

Duna

A sort — annak rendje s módja szerint — személyes vizitációnk zárta. A belvárosi Erzsébet téren. Legutóbbi visszautazásom napjának délelőttjén. 2020. március 9-én. A kútban, erre határozottan emlékszem, egy csepp víz sem volt akkortájt, ami téli időszakban persze egy cseppet sem szokatlan dolog. És talán éppen ezért, azon melegében fogadalmat is tettem. Hogy visszatérek. Ha hamarébb nem, a körülöttünk fortyogó katymasz majdani csillapodása és tisztulása után mindenképpen! Megnézni a kutat annak funkcionális mivoltában is. Folytatva mindeközben a megkezdett barangolásainkat, és látni meg láttatni. Értelmet és tartalmat adni mindannak a közös percnek, órának és évnek, amellyel a Teremtő feltarisznyázott anno. Engem. Páromat. Családomat. Mindannyiunkat.

Száva

Tisza

Száva az eredeti szoborcsoportból