A barátságtalan, esőbe hajló, csípős délutánon a Firigyházára vezető aszfaltcsík mellett, a terebélyes pusztába veszve tarkállik a békésen legelésző gulya — talán kétszáz állatnál is több. Mondják, népesebb a falu lakosságánál. Idelátszik, ahogyan komótos tempóban ballag utána a gulyás. Nem is kell sietnie. A távolból ugyan nem látja az utazó, csak hallja a csaholását, így hát sejtheti, érti a dolgát a gulyás négylábú segítője.
A Petőfi-verseket idéző kép azt sugallja: itt talán száz év óta nem változott semmi.
Pedig a krónikák ismerői jól tudják, hogy a törökkanizsai községhez tartozó kis falucska, mely az 1980-as évekig színmagyar település volt, derekasan megvívta a maga kis történelmi csatáit (sorsába olykor belenyugodva, vagy éppen lázadva), de végül nem kerülhette el azt a sorsot, amely a vajdasági kistelepülések sokaságának is kijutott. Firigyháza lakosai elmentek — ki a nagyvilágba, ki az égi hazába költözött. Mára alig maradtak százan, jórészt idősebbek, akik jó reggelt!-tel köszöntik az új nap kezdetét, s anyanyelvükön adnak hálát a mindennapi kenyérért.
A Törökkanizsáért Egyesület szervezésében negyedszer tartottak Szent Mihály-napi ünnepséget, búcsúi szentmisét a felújított, muskátlis ablakú, fehérre meszelt Ricze-ház udvarán. Az ünnepvárók és a hazatérők végre nem a néhai iskola romosodó épületére figyeltek — legfeljebb az előtte álló sátorra, hiszen búcsúfia nélkül mégsem illik hazamenni —, hanem éppen a firigyházi pusztára néző, a Kis Ferenc utca sarkán őrt álló százéves parasztházra, mely az esztendős ünnepre felvette új ruháját, és jelképpé vált: nem a csüggedésé, a siratásé, hanem a fogyni nem tudó, áldott, megtartó erőé.
A tábori misét a törökkanizsai és a martonosi atyák, Sóti János és Savelin Zoltán celebrálták. A szabadtéri oltáron ritka kincsek álltak, például a néhai firigyházi templom Szent Mihály védőszentet ábrázoló felújított oltárképe. A magyarkanizsai Angelus egyházi kórusát a falucska egykori templomának az Apró Tibor orgonaépítő munkáját dicsérő, felújított Köhler-harmóniuma kísérte. A Rafael testvér által megszólaltatott hangszer muzsikája könnyeket csalt az összekulcsolt kézzel imádkozók szemébe. Aztán a szentmisét ritka pillanat, egy keresztelő koronázta, az elbűvölő mosolyú Fehér Valentínáé.
Az alkalmi színpadon Újhelyi Nándor, a községi képviselő-testület elnöke, az egyesület egyik alapítója mondott köszöntőt. Bogdán József faluhoz kötődő versét, a Van egy kis harangod címűt Virág György színművész tolmácsolta. Aztán a csókai Mihók Attila citeráján felcsendült a kicsiny falu himnuszaként énekelt népdal, mely a filityi halastóról szól. Kisvártatva szelíd ének társult hozzá, valahonnan a nézők közül. Hallottam, hogy a törökkanizsai Tiszagyöngye nótacsokrának dallamait is dúdolták.
Az estbe hajló bál közben a friss meszelés illatát árasztó Ricze-ház megpróbálta állni a látogatók ostromát, akik a Magyar Nemzeti Tanács segítségével a faluhoz kötődő kegytárgyak kiállítását kívánták megtekinteni.
Végül a falura rászállt a hideg, nyirkos este, de azért mindannyian tudtuk: vagyunk, küzdünk és leszünk még.
