A múlt héten egy betonkeverő teherautó haladt előttem az úton. Mivel ködös, nyirkos, csúszós reggel volt, nem tudtam kerülni. Araszoltam mögötte, figyeltem a forgó tartályt, és arra gondoltam, milyen sürgős munka lehet az, amelyhez a nyersanyagot szállítja. A települést elhagyva azt láttam, hogy az egyik nagyvállalat előtt a munkások a parkoló bővítésén szorgoskodnak. Máshol ilyenkor meszelnek, mert most érnek rá a mesterek. Vagyis nem csak az időjárás űz tréfát velünk, mi sem tartjuk be a régi szokásokat, és olyan tevékenységeket halasztunk az év utolsó hónapjaira, amelyek régebben eszünkbe sem jutottak volna. Panaszkodunk, hogy összemosódnak az évszakok, túl meleg a nyár, nincs igazi tél, elkerül bennünket a karácsonyi hangulat, de novemberben és decemberben még utakat, hidakat javítunk, házakat építünk. Miközben eleinknél az utolsó nagy munka az András-napi disznóvágás volt.
Hiába fogadjuk meg, hogy az évnek ebben az időszakában lelassulunk, elcsendesedünk, átadjuk magunkat az áldott várakozásnak, a csodavárásnak, az ünnep megélésének. Nem tesszük meg, mert az az elvárás, hogy karácsonyra a háznak makulátlannak kell lennie, az asztal roskadozzon az étkek alatt, a fa ragyogjon, és minden legyen tökéletes. Mert így emlékezünk a gyermekkorunkból. Csakhogy a nagyanyáink nem kapkodtak, és szép komótosan jutottak a teendők végére. Mi viszont — tisztelet a kivételnek — el vagyunk késve, idegeskedünk, visszaszámolunk, még négy nap, és a fürdőszoba nincs kitakarítva, még három nap, és nem vásároltunk be…
És közben egymást követik az ünnepi műsorok, Mikulás- és Télapó-várások, betlehemes játékok, jótékonysági koncertek, minden napra több program is jut, melyeken szeretnénk ott lenni. Mert a pályázatokat is az év végéig kell elszámolni, és mindenki mindent ezekre a napokra időzít, igyekszik letudni a feladatokat a szenteste előtt.
Aztán csodálkozunk, hogy miért nem ízlik az ünnepi ebéd, pedig annyit dolgoztunk vele, akadozik a beszélgetés, leragad a szemünk, fáradtak vagyunk, és semminek sem tudunk örülni. Annak sem, hogy ott ülünk az asztal körül, és annyi felé vágtuk az almát, ahányan vagyunk, hogy jövőre is mindannyian visszataláljunk, és együtt legyünk. Mert:
„Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre” (Márai Sándor).
