A mindössze tizenöt éves srác „civilben” a nagybecskereki egészségügyi szakközépiskola elsőéves diákja. Érdeklődési köre szerteágazó, melybe az értékmentő hely- és honismeret is beletartozik. Kezdődött mindez spontánul, 2014-ben, amikor további két osztálytársával, illetve a biológiatanárukkal először kóstoltak bele Ürményházán a Mit tudsz Torontál vármegyéről? elnevezésű történelmi vetélkedőbe. Aztán a fiúk a rákövetkező iskolaévben Trézsi néni betyárjai csapatnéven újra vállalták a pluszmunkát. Ekkor már Onjin Hartig Viktória történelemtanárnő volt a mentoruk.

— Emlékszem, a töriverseny szervezői abban az évben a néhai vármegye építészeti motívumainak ismeretét kérték tőlünk számon. Míg készülődtünk, „bekattant”, hogy a műszakitanárunk már korábban is rajzoltatott velünk hasonló házikókat az órákon. Ő, mármint a tanárunk, parasztbarokk stílusúnak nevezte azokat a cifra homlokzatú házakat, amelyekből már sajnos mutatóba sem maradt a falunkban. Elsőként ezekre a görbületekre csodálkoztam rá, majd szép lassacskán a lakóépületek többi díszítőelemét is felfedeztem: a rozsdamarta esővízcsatornák cifra formáitól és az alattuk büszkén felhelyezett építtetői monogramtól kezdve egészen a gipszből megmintázott faldíszekig. Majd jött a látottak lefotózása, illetve néhány bátorító szó tanáraim részéről, akiknek félénken bár, de megmutattam, mire is leltem útközben. Nos, valahogy így kezdődött a történet — vágott bele nevetve a dolgok sűrűjébe Sanci. — Ezek a fotók ez év januárjában készültek. Mentorommal hóban, pontosabban bokaközépig érő latyakban caflattunk falunk utcáit róva. A régi házakon fellelhető ornamentikákra „vadásztunk”. Olvadt a hó, majd egy pillanatban kettős szivárvány jelent meg fölöttünk. Csodálatos volt, de sokan csak a közösségi portálon közzétett fotón „vették az adást”! Odakint elvétve találkoztunk járókelővel meg egy-két hógolyózó, szánkózó gyerekkel. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem volt ez mindig így! Számomra ezek a lefotózott házdíszek egy átjárót jelképeznek. A szürke jelen meg a réginek és szépnek mondott múlt között, amikor is az embereknek még volt idejük egymásra. Amikor a gyerekek még egymással is tudtak játszani, nem csak a számítógép kínálta appokkal.

A régi házak, valamint az ékességül rájuk helyezett motívumok fotózása mellett Sanci figyelmének és érdeklődésének fókuszában a természetjárás is ott van. A barangolás, a dombvidéki túrázások, továbbá a tudatos környezetvédelem. Ha majd egyszer igazán megnő, azaz befejezi a tanulmányait, gyógyterapeuta szeretne lenni.

Portrémmal a legény egyre inkább kibontakozó megfigyelő- és alkotókészségét szerettem volna kiemelni, melyből a nagybecskereki Petőfi Magyar Művelődési Egyesület székházába látogatóknak is jutott ízelítő. Az ifj. Csala Sándor fotóinak fő témájául választott „modellek” többségében sajnos már csak az enyészet az úr.

A fénybe írt hajlékok és épít(tet)ői emlékét helyenként ugyan még őrzik az idősebbek, de ők is inkább hallgatnak a sorsszerű belenyugvás színtelen köpönyegébe burkolózva. Persze tudom, lesz olyan épület is, amely — lakóinak és éltetőinek hála — újabb száz vagy félszáz esztendő múlásával is képes lesz megőrizni magán a megálmodója keze nyomát, de kérdés, hogy vajon az utánunk jövőket is ugyanúgy megérinti-e majd az a bizonyos lét és nem lét közötti időszakban fúddogáló déli-délkeleti „szellő”. Mint tette ezzel a torontálvásárhelyi sráccal. Akiről hiszem, hogy lesz még szerencsénk hallani, illetve akinek értékőrző fotográfiáiban újra meg újra elmélyülhetünk.

A szerző és ifj. Csala Sándor felvételei