Nagyot nevetünk a nem várt fordulaton mindketten. Ahogy kimennek, még jó ideig kuncogok, majd rádöbbenek: mennyire rátapintott a lényegre ez a csöppség. A nagy igyekezet, hogy advent első vasárnapján itthon, Szabadkán a gyerekek kedvenceit tegyem az asztalra, sikerrel járt. — Reggelire burekot sütöttem. Ebédre tyúkhúslevest, tárkonyos báránysültet aludtejes mártásban, és cseréptálban rotyogó üszőszeleteket készítettem zöldségágyon. A körítés mlinci (amit Pesten nem lehet kapni), gomba, barna rizs, csemegekukorica és sült paprika volt. Délután desszertnek (ahogy a fiam kérte) mákos núdlit tálaltam fel. — Mondom, sikerrel járt, mert „terüljasztalkám”-ot csináltam. Mégis úgy érezem, hogy elügyetlenkedtem. A nagy megfelelni akarásban, igyekezetben nem tudtam igazán, lélekben is ráhangolódni az ünnepre. A „terüljasztalkám”-ot ugyanis nem készíteni kell, hanem varázsolni. Ennyit már a pöttöm unokám is tud.

A gyerekek azóta hazautaztak Budapestre. Készülődnek ünnepre: Andris újabb ajándékokat készít agyagból az anyukájával, segít mézeskalácsot sütni, lakást, majd fenyőfát díszíteni, élvezi az ünnepvárás pillanatait. Jómagam a ráhangolódás érdekében a szabadkai karácsonyi vásárt járom. A kézművesek munkáit keresem — bár tudom, hogy valódi kézművescsodákat Olga és Livi kolléganőm látott a minap Pesten és Bécsben. A színes gömbök csillogása, a gyertyák, a fenyődíszek, a méz és a dió látványa, a kürtőskalács meg a forralt bor fahéjillata itt is kellemes melegséggel tölti el az ember lelkét. Az ünnep előtti (kis)városi nyüzsgésből hazatérve kedvet kapok a készülődésre, és a belső elcsöndesedésre, a csodavárásra is készen állok. A karácsony misztériumáról eszembe jut Müller Péter vallomása.

Gyermekkorom legszebb szentestéje címmel az egyik női magazin művészeket, írókat kért meg arra, meséljék el, hogy kisgyerekként melyik volt életük legbensőségesebb karácsonya. Müller Péter író arról beszélt, hogy ő ezt a számára felejthetetlen szent-
estét nem odahaza töltötte, hanem a nagybátyjáéknál. A szülei akkoriban már nagyon rosszul éltek (később el is váltak), így aztán otthon se karácsonyfa nem volt, se bejgliillat:

 „Hogy mégis részesüljek az ünnep misztériumából, anyám átküldött nagybátyámékhoz. Ők akkoriban gazdag embereknek számítottak. Egy égig érő fenyőre emlékszem, rajta fénylő villanyfüzérekre, meg arra, hogy Gizus néni körbekínálja a süteményeit. Fenséges íze volt! Kaptam valami ajándékot is. Talán egy könyvet. Az unokatestvéremmel fellapoztuk, nagyon boldogok voltunk... De az igazi boldogság az volt, amikor hazafelé megálltam az utcán, és felnéztem a csillagos égre. Abban a percben valami varázslat részese lettem. Csak tágult, tágult a tudatom, miközben belefeledkeztem a mindenség csodálatába. Hirtelen megértettem, hogy én is részese vagyok ennek a nagy egésznek. Hogy én magam vagyok a csoda! És óriási öröm járt át a gondolatra... Azóta két dolgot tudok. Az egyik, hogy karácsonykor fel kell nézni a határtalan égre, mert ott van az én igazi, láthatatlan hazám. A másik pedig az, hogy boldogtalan családban is lehet valaki boldog, ha fölfedezi majd a fényt, önmagában. És nagyon szeretheti a szüleit, akkor is, ha történetesen nem közöttük karácsonyozik.”

Karácsonykor kimegyek, és felnézek a határtalan égre. Felnézek majd én is. Mint még annyian mások itt, a Vajdaságban, akiknek a gyerekeit az a rettenetes belgrádi forgószél annak idején felkapta, a határon túlra sodorta, kiűzte a gyerekeit —  szétszórta őket a szélrózsa minden irányába. Felnézek majd a csillagos, vagy a hófellegektől gyapjas, netán az éppen hópelyheket hullató határtalan égre. És nagyon jó lesz. Mert az ember akkor is nagyon szereti a gyerekeit, ha történetesen nem közöttük karácsonyozik.