Noha az idei megméredzkedésen az előző esztendő csapatfelhozatalának mindössze 50%-a volt jelen, ötletességnek és dinamizmusnak most sem volt híján az esemény. A fő téma ezúttal a mesélő délvidéki kastélyokra fókuszált. Mindenekelőtt Podhorányi Zsolt ugyanilyen címet viselő könyve vonatkozó fejezetéből vett lexikális tananyag visszakérdezésével. Tesztlapok kitöltése révén, illetve egy szerencsekerék segítségével, mely utóbbi segédeszközt Tóvizi Edvin hatodikos ürményházi tanuló készítette, illetve bocsátotta a versenyzők rendelkezésére.

Szervezők, felkészítők, versenyzők

A délutáni, szervezett vidék- és terepbejárás során a diákok, tanáraik, kísérőik… előbb Ólécre, majd Kanakra látogattak. „Élőben”, önnön érzékszerveikkel is találkozni azokkal a helyekkel és színekkel, amelyek fizikai létezéséről, ámbár a szó szoros értelmében valóban karnyújtásnyira vannak lakóhelyü(n)ktől, még az idősebbek is legfeljebb hallomásból értesül(het)tek. Már-már mesékbe illő történeteken keresztül. Egy olyan, réges-rég letűnt korból, amelyben nagyon is valóságos személyek voltak — erre mifelénk is — a birtokaikat meg egész úri javadalmaikat akár egyetlen éjszaka elkártyázni képes bárók és grófok. S aztán, amikor már minden kötél szakadt volna, mindig akadt valaki, ki tudott és mert segítő jobbot nyújtani. Persze, bizonyos feltételekhez kötve. Írással és parolával egyaránt megerősítve. Mígnem aztán, egy racionálisnak a legkevésbé sem mondható világrengés és -égés után, egyszerre minden megváltozott!

Az óléci, fiatalabb Dániel-kastély

Az előző nap még hatalmasnak mondott és megélt birodalomnak papír térképére piros tintaceruzával frissen felrajzolt szabálytalan léniák egyszeriben új országhatárokká lettek a valóságban. Embert az embertől, családot a családtól, esetünkben pedig a kastélyt, illetve annak tulajdonosát az eredetileg hozzája tartozó, számára javadalmat és jövedelmet egyaránt hozó birtoktól könyörtelenül elválasztó hivatalos mezsgyevonalakká. Nagyobb, jelentősebb apelláta nélkül. Mert bár — legalábbis bizonyos oral history szerint — erre, mifelénk, a Temesközben is feljegyeztetett néhány aprócska hallgatólagos kompromisszum, a megtörténteken már akkor, frissiben is lehetetlen volt változtatni! A későbbiekben meg pláne.

A lassacskán negyed évszázados múltra visszatekintő, továbbá minden buktató ellenére töretlen népszerűségnek örvendő hon- és helyismereti torontáli vetélkedő idei gyújtópontjába tehát a szamosújvárnémeti származású Dániel (eredeti helyesírással Daniel) család került. Életüknek és hagyatékuknak mindazon lenyomata, amelyek közül — dacára minden társadalmi, a Természettől való, illetve nemritkán e kettő szinergiájából táplálkozó adhéziós erők munkálkodásainak — napjainkban is fellelhető még egynéhány autentikus kép s kocka.

Magyarán: a szóban forgó család kastélyait is államosították annak idején. Az 1830-ban alapított, eredetileg Baráchháza néven bejegyzett Óléc(z)településen is. A nép nevében! A régebbi építésűben ma szanatórium működik. Nem tüdő. Annál sokkal, de sokkal súlyosabb kórtünetekkel bíró betegek „élik, tengetik mindennapjaikat az ősfás parkban”!

Az óléci, régebbi Dániel-kastély tornya

Néhány kilométerrel odébb, csendes istenhozzádot intve a végérvényesen felszámolt és nyomtalanítás alatt lévő Nagybecskerek—Torontálszécsány—Versec vasútvonal óléci állomásépületének, valamint a falucska bekötőútját mindkét oldalról szegélyező fasornak, Kanakon állunk meg. Az előbbinél mindenképp hosszabb vizitációra. Egy újabb kastélynál, mely hajdanán ugyancsak a Dániel család tulajdonában állt. Történetét Kürtössy Péter, a Petőfi Sándor Program ürményházi ösztöndíjasa ismerteté az egybegyűltekkel. Végül néhány vers erejéig magába az objektumba is beléphetett, aki akart. E gesztus helyett jómagam inkább a kültéri aktivitások lehetőségét választottam. Az, mi egykoron kastélynak épült, aprócska kőhajításnyira a Berzavától, jelenünkben általános iskola. Tetejét színes Zsolnay kerámialapok fedik. Lehetetlen nem észrevenni… — s fénybe írása sem ütközik akadályba. Odakünn.   

„A történetek arra valók, hogy elmondják őket, különben kihalnak, és ha kihalnak, nem fogunk emlékezni arra, hogy kik vagyunk, és honnan jöttünk” — e szervezői mottót búcsúzáskor végül mindenki hazavihette. Könyvjelzőkre lett ugyanis rányomtatva. S bár nemében vetélkedő volt az idei összejövetel is, minden résztvevőnek jutott ajándékcsomag. Annak rendje s módja szerint. Kisebb-nagyobb — helyezéstől függően. Mindezt megfejelve az első helyezett, a maximum pontszámot megszerző Torontáli Betyárok háromfős csapata, a jövő nyári zánkai táborozásra szóló meghívót is átvehette.

A vetélkedő változatlanul a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete és az Ürményházi Ifjúsági Klub közös szervezésében valósult meg. Több ürményházi család, illetve a zichyfalvi község támogatásával. Folytatva a megkezdett munkát, és újabb táptalajt nyújtva. Annak az aprócska szellemi mustármagnak, amely istennek hála, ennyi esztendő alatt egész szép formátumú fává terebélyesedett. Mit tudsz Torontál vármegyéről? — honismereti-történelmi vetélkedő, mely múltunk alaposabb megismerése mellett a jelenre és a jövőre is hat. Ismeretségek és barátságok köttetnek. Tanárok és tanulók véleményeket cserélhetnek. A valóban fontos és lényeges dolgokról is.

Egy visszatérő kérdés…

A huszonharmadik sikeresen zárult. Felkészül a huszonnegyedik!

1. helyezés: Torontáli Betyárok (Gogány Albert, Máté Lea és Antal Dávid), Moša Pijade Általános Iskola, Torontálvásárhely, felkészítő tanár: Onjin Hartig Viktória.

2. helyezés: Ürményházi Kaszinósok (Tóvízi Edvin, Móricz Lilla és Pintér Áron), Dositej Obradović Általános Iskola, Zichyfalva/Ürményháza, felkészítő tanár: Huszka Endre.

3. helyezés: Csipet-Csapat (Olajos Teodor, Puskás Anna és Makán Anett), Sonja Marinković Általános Iskola, Nagybecskerek, felkészítő tanár: Vencel Julianna.

4. helyezés: Törökbecseiek (Rigó Adrián, Horváth Roland és Kovács Ervin), Miloje Čiplić Általános Iskola, Törökbecse, felkészítő tanár: Surányi Roland.