A munkálatok műemlék-felújítási részével Biacsi Karolina kőszobrász-restaurátort bízták meg, aki legjobb tudásával igyekszik teljesíteni a rábízott feladatot — erről beszélgettünk.

* Mikor kezdtél foglalkozni a Szentháromság-témával?

— Már egyetemistakoromban is valahányszor Szabadkán jártam, mindig ellátogattam ide, hiszen szakmailag az ember nem tud elvonatkoztatni. 2009-ben elkezdtem dokumentálni a szoborcsoportot, talán megéreztem, hogy egyszer majd a kezeim közé kerül. Aztán jött a döntés, hogy áthelyezik, felújítják, megjelent a közbeszerzés, melyre beadtam a jelentkezésemet.

* A ljubljanai műemlékvédelmi hivatallal is kapcsolatba léptél, kutatómunka folyik a háttérben. Milyen eredményekre számítasz?

— Szabadkán annak idején nem volt műemlékvédelmi intézet, a hatvanas években a ljubljanaiak helyezték át a kompozíciót a főtérről a templom mellé. Ekkor betonmásolatok kerültek a kőszobrok helyére. Abban reménykedem, hogy a dokumentáción kívül töredékeket is találunk az eredetiekből, legalábbis meg kell mozgatni minden szálat, hogy előkerüljenek. Ez nem olyan egyszerű, hiszen több évtized eltelt. Volt azonban olyan szerencsés esetünk is, hogy a bontásnál odajött hozzánk egy bácsi, akiről kiderült, hogy egyike volt azoknak, akik az áthelyezésen dolgoztak. Nagyon megörültünk neki, mert ha nagyítóval kerestük volna, akkor sem találtuk volna meg.

* Decemberben kezdtétek el a munkát. Ez nem egy szokványos időpont a szoborbontásra...

— Az első fázis közbeszerzése ugyan csak a talapzat restaurálására vonatkozott, elvállaltuk a bontást is, mert nagyon gyorsan kellett cselekedni. Akkor még azt gondoltuk, elkészülhetünk az évfordulóra. Amikor viszont lefejtettük az első réteget, láttuk, hogy baj van, mert az áthelyezésnél már nem téglából építették meg a talapzatot, hanem betonból öntötték ki, ráadásul cementtejjel is belocsolták, hogy ezzel is stabilizálják a szerkezetet. Tudtuk, hogy eljön az a pont, amikor kézi gépekkel nem lehet tovább bontani, csak iparival. A helyzetet bonyolította, hogy a betontömb alatt eredeti kövek voltak, melyeknek a bezúzása megengedhetetlen volt számomra. A karácsonyi ünnepek előtt álltunk, alig találtunk olyan céget, amelyik elvállalta a munkát. Harcoltam érte, de sajnos nem lehetett úgy széttörni a betont, hogy az eredeti kőlap egészben maradjon. A műemlékvédelmi hivatal projektvezetőjével egyeztettem arról, célszerű-e visszahelyezni a néhány darabból álló eredetit, hiszen néhány év múlva valószínűleg cserélni kellene. Arra jutottunk, hogy nem éri meg. Szerencsére ez egy egyszerű kőlap volt, melyen nem volt faragás.

* Nem lehetett előre tudni, vagy valamilyen előzetes vizsgálattal kimutatni, hogy min változtatott a műemlékvédelmi intézet az áthelyezés során?

— Mivel nincs röntgenszemünk, nem láthattunk bele a szerkezetbe, esetleg ha belefúrtunk volna, ez azonban roncsolásos módszer, nem ildomos végezni. A műemlékvédelmi intézet sem támogatta volna, de restaurátorként én sem csináltam volna magfuratot, hiszen az a szemléletünk, hogy minden darabot megmentsünk, itt pedig sehol nem volt úgy megbontódva a szobor egysége, hogy beleláthattunk volna. A szobornak eredetileg két méter mély, sokszögű téglaalap volt a magja, ez adta a stabilitását. Azt sejtettük, hogy nem csak téglát találunk majd ott, de erre nem számítottunk, s ez a költségeket is igencsak megnövelte.

* Min változtatott még a műemlékvédelmi intézet?

— Ezen az alaprajzon három nézetet lehet látni. A ceruzavonal a történelmi levéltárból általam kimutatott műszaki rajzot ábrázolja. Ez alapján látható, hogy a ljubljanaiak változtattak a dőlésszögön is. Maga a szoborplató eredetileg nyolc méter átmérőjű volt, előbb hét, majd még három lépcső vezetett az oltárhoz, melyet két oldalról barokk falacskák öveztek. Említettem, hogy a kőszobrok helyett betonmásolatok kerültek vissza az áthelyezéskor. Kivették az angyalok kezéből a szimbólumokat, és a mellkasukon összekulcsolták a karjukat. Nyilván akkor ez volt az ukáz, de most olyan világot élünk, amelyben fontos a kereszténységnek — és ezen belül a szimbólumoknak — a visszaállítása Európa-szerte.

* Milyen lesz a szobor a visszaállítás után?

— Az a feladatunk, hogy lehetőség szerint eredeti állapotában állítsuk vissza a szobrot. Restaurátorként kötelességem kikutatni az eredeti körülményeket, és a döntéshozók elé tárni a lehetőségeket. Összehívtam egy konzíliumot, melyen minden részvevő — a műemlékvédelmi intézet, az MNT, a városépítési igazgatóság, illetve a mi cégünk is — képviseltette magát. Ekkor döntött úgy ez a bizottság, hogy nem az eredeti állapotok szerint helyezi vissza a szoborcsoportot, hanem úgy, ahogy a templom mellett volt látható. Annyit viszont sikerült kiharcolnom, hogy a barokk falak, melyek az oltár előtt kinyúlnak, mégis visszakerüljenek, s ezáltal az oltár néhány méternyi intimitást kapjon. Egy szakrális építményről beszélünk, és úgy éreztem, ezt valahogy mindenki elfelejtette. A barokk falakkal a szobor a szakralitását is visszanyeri, így már lesz értelme a processziónak. Ahhoz persze, hogy ez valóban egy megszentelt építmény legyen, az alap megásásakor meg kell szenteltetni a területet, el kell ide helyezni egy lezárt kapszulában az ereklyéket, iratokat, hiszen a folyamatról óriási dokumentáció is készül, mely az egész munkát összefoglalja. Ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen ötven év múlva én már sehol sem leszek, de így legalább lesz mire támaszkodni egy esetleges felújításkor.

* Hol tart jelenleg a munka?

— A harmadik fázisban. Most a szobrok rekonstrukciója van folyamatban. Egyelőre csak három szobor készül el — két angyal és Szent Máté —, mert az idei költségvetés ennyit tesz lehetővé. Van még némi reményem, hogy az Atya, a Fiú meg a Szűzanya — mely betonból van — teljes rekonstrukcióját is elkészíthetjük, mert szakmailag is botrányos lenne, ha a hatvanas évekből származó betonszobrok kerülnének vissza. Ahogy az archív képeken is látható, ezeknek a szobroknak gyönyörű barokkos megmunkálásuk volt. A hatvanas években a restaurátor szakma még gyerekcipőben járhatott, ezért mészkőőrleményből keverték ki azt az anyagot, amelyből a szobrokat öntötték ki. A beton azonban nem felel meg a mai elvárásoknak, az alkotások rossz állapotban vannak, úgyhogy rekonstruálni kell őket. Én ennek egyébként örülök, mert nagyon szép feladat. A szobroknak a lehető legjobban kell hasonlítaniuk az eredetiekhez, ezért is igyekszünk kutatni őket. Egy kis szárny-, fej- vagy kézdarab nagyon hasznos lenne, abból már lehet következtetni a kőfaragó művész munkájára. Most visszahelyezzük az angyalok kezébe a szimbólumokat, az eredetileg aranyozott részeket pedig újraaranyozzuk — már csak ezért is lenne fontos a másik három szobor rekonstrukciója. Tehát ebben a folyamatban rengeteg szakmai kérdés merül fel. A szigorú szabályoknak köszönhetően elkerülhető, hogy esetleg ártsunk a szobornak. Egy ilyen óriási kompozíció költségvetése természetesen nem kicsi, de itt mindenki igyekszik. Reméljük a legjobbakat.

* Ha úgy kaptad volna meg ezt a munkát, hogy megkérnek, szakszerűen gondold végig, mennyi időre van szükséged, akkor, úgy vélem, nem azt mondtad volna, hogy decembertől augusztusig elkészülsz vele...

— Természetesen nem. Tudni kell, hogy ezt a szoborkompozíciót 1964 és 1966 között, azaz két évig helyezték át. Lehet itt határidőket szabni, sőt, kell is, mert az ember hajlamos a halogatásra, viszont úgy gondolom, korábban kellett volna nekilátni a munkának ahhoz, hogy a szobor biztosan elkészüljön az évfordulóra. Végre volt egy nagyon nemes és jó szándék a felújításra, de talán tavaly márciusban, nem pedig decemberben kellett volna elkezdeni a munkát, és talán az adminisztráció sem húzódott volna el ennyire, ha egy kézben van az egész projektum. A szobrok rekonstrukciójára most száz napunk van, ez szintén nagyon rövid idő, de nagyon fogunk igyekezni, hogy december végéig elkészüljünk.